– Lehet találkozni a boldogsággal? – kérdezte Aliz egyik nap a barátnőjét a kávézó árnyékos teraszán. Már amikor kimondta, akkor is tisztában volt a válasszal, mert a boldogság ezerféle lehet, de azért nem bírta ki, hogy ne ugrassza ki a nyulat a bokorból.
– Persze, ha azt csokinak vagy cipőnek hívják – vágta rá csípőből Anett.
– Nem, komolyan kérdem, ne ilyen hülyeséget válaszolj! – szólt rá idegesen. Anett azonban nem volt jó passzban, türelmetlenül pillantott fel habos kávéjából, és nem vette észre, hogy Aliz megerősítésre vár.
– Mit vagy ingerült? Nem bírom, ha rád jön ez a beszólogatós mizéria – torkolta le erélyesen.
Aliz látta, hogy aznap nem megy semmire. Pedig eldöntötte, hogy élete legfurcsább sztoriját osztja meg vele, aztán meggondolta magát. Talán jobb is, ha nem meséli el, mi történt, mert a legtöbb ember, ha nem élt meg valamit, akkor nem tud belehelyezkedni a történésekbe. Valószínűleg nincs bennük elég érdeklődés vagy empátia. Vagy egyik sem.
Ő ezen a szépséges, nem túl forró augusztusi napon, boldog volt. Több oka is volt a boldogságra, de ezek nem szimplán olyasmik voltak, hogy jól állt a haja, meg fogyott öt kilót. Mindkettő igaz volt, mégis az tette boldoggá, ami a legtöbb nőt: szembejött vele a Szerelem. Minden stimmelt ezzel a mondattal. Valóban találkozott vele, tényleg elámult, amikor megérezte a jelenlétét, és csakis a szerelem lehetett, mert más biztosan nem dobta volna fel ennyire.
A házba, ahol lakott, új lakók költöztek. Egész délelőtt érkeztek a holmik, pakoltak a munkások. Már-már úgy tűnt, hogy a megüresedett lakásba dupla annyi holmi fér, mint a többiekébe.
Kinézett az ablakon párszor és mindannyiszor észrevette a fiút, aki a teherautó mellett állt, beszélt és irányította a kipakolást. Nem lehetett tudni, hogy ő-e a főnök vagy maga a tulaj. Nem hallotta jól, mit mond, de azt látta, hogy mindenki figyel rá. Tetszett neki a határozottsága, majdnem fekete haja és szakálla. A szakállas pasikat sose bírta, mindig a negyvennyolcas honvédokra emlékeztették, akik képe az iskola folyosóján lógott. A vértanúk… Ők szakállt viseltek, komolyak voltak és elszántak. A családban senkinek sem volt még bajusza sem, erre ott állt a kövezett udvaron az a férfi, aki lehetett szakálltalanul harminc vagy így dús szőrzettel negyven. Nem tudta eldönteni. Hogy mi volt benne, ami megfogta, lehetetlen volt megmondani. Vajon ki tud magyarázatot adni a szerelemre? Egy dolog azonban biztos volt: a szíve hevesebben dobogott, ha a pasi felpillantott az emeletre. Persze, őt nem láthatta, a függöny mögül kukkolta, mégis, ahogy találkozott a tekintetük, megremegett.
Ezt akarta elmondani Anettnek, de nem sikerült. Anettből ömlött a szó, a munkahelyét szapulta, meg a főnökét és a lusta kollégáit. Annyira el volt telve keserűséggel, hogy barátnőjének öröme nem tudta áttörni panaszának sűrűn rakott téglafalát. Így két órával később mindketten elégedetlenül álltak fel és indultak haza. Egyikük sem azt kapta, amit egy ilyen találkozástól várt volna: boldog, könnyed csevegést, amelynek a végén nagyokat nevetve isszák meg a jegeskávéjukat és könnyedén libbennek haza.
Aliz végig abban reménykedett, hogy az új szomszédok nem fejezték még be a költözést és lassan kiderül számára, hogy ki lehet az az idegen, akit ő magának a szerelemnek látott. Hogy lehet annak hinni egy ismeretlent, aki csak tetszik neki? Mi van, ha sötét, gonosz, netán ostoba? Miért van az, hogy látatlanban bizalmat szavaz neki?
Mire komótosan hazacaplatott, valóban üres lett az udvar, nem teljesen, mert egy zongora állt az árnyékban, mintha csak véletlenül felejtették volna ott. Egy zongora azonban nem marad csak úgy ott a fal tövében, mint egy elszórt papír zsebkendő. Szép darab volt, klasszikus formájú. Hogy miért nem vitték fel az elsőre, nem lehetett tudni, talán nem volt meg hozzá a kellő segítség. Valaha ő is próbálkozott zongorázással, de egy év gyakorlás után azt mondták, nem elég tehetséges, hiába gyakorol, alig fejlődik. Rövidek az ujjai, tette még hozzá Helga néni, és ez utóbbi jobban fájt neki, minthogy tehetségtelennek mondta. Mi az, hogy rövidek az ujjai? Elért minden billentyűt, és ez volt a lényeg. De a vénlány csak a kimagasló tehetségeket kedvelte. Vele csak azért foglalkozott olyan hosszú ideig, mert a nagymamája barátnője volt. Amikor azonban látta, hogy Alizból nem lesz vérbeli zongorista, nem erőltette.
Viktor volt a kedvence, a kis kancsal fiú, aki heti két alkalommal mindig utána érkezett. Még látta, amikor üdvözli a kimért öregasszonyt, és haragudott mindkettőjükre, amiért olyan bensőséges a viszony köztük. Senki másra nem volt féltékeny, csak a fiúra, akit alig ismert, mégis utált. Talán az utálatot is nehéz megmagyarázni, nemcsak a szerelmet, gondolta, miután elhaladt a fekete zongora mellett, amit óvatosan, szinte csak a szemével simogatott végig. Mi lett volna, ha híres zongorista lett volna, kérdezte sokszor önmagától? Erről sejtelme sem lehetett, hiszen a ha mindig is az emberek nagy talánya marad. Ha bekövetkezett volna, akkor most nem lenne rendezvényszervező, nem lenne egy apró, de sikeres cége, amelynek év végégig be vannak táblázva a napjai. Tíz éve csinálta és nem volt hiába egyetlen óra sem. Csak ideje nem maradt másra, mint olykor egy-egy barátra.
A szerelem néha bekopogtatott hozzá, de nem találta otthon, kivéve két napja, amikor meglátta udvarukon a fiút, aki olyan lendületesen irányította a költözést.
Nincs szükségem bonyodalmakra, mondta az esze. Szerelmes akarok lenni, súgta a szíve. Olyan szerelmes, amilyen még soha. Olyan, aki se enni, se inni, de még gondolkozni sem tud. Nem hosszú ideig, mert az nem vezet jóra, de szárnyalni akart, lebegni a föld felett, ahogy csak azok tudnak, akik ki mernek lépni a komfortzónájukból.
Már szinte semmire nem emlékezett a zongoraórák leckéiből, vagy csak a lelke nem hagyta. Mégis megdobbant a szíve, hogy most itt van a hangszer, amelytől valaha csodát reméltek szülei, ő is. Elsuhant mellette és az járt a fejében, hogy jó lenne még kislánynak lenni és megtudni, valóban tehetségtelen-e, tényleg annyira rövidek-e az
ujjai, ahogy mondták neki. Lehet, hogy Helga néni csak hazudott, hogy lerázza, és több ideje legyen a kedvencére? Harminc év fájdalma úgy tért vissza váratlanul a szívébe, mintha csak tegnap futott volna le a simára kopott falépcsőn, hogy az utcán kezdjen el sírni a bántó szavak miatt.
Gyorsan felfutott a lépcsőn, be a kilences lakásba, és úgy zárta be maga után az ajtót, mintha valaki üldözte volna. Pedig a ház csendes volt, senki nem akarta háborgatni gondolataiban. Kivéve a zongorát, amelynek hangja váratlanul felcsendült az alkonyatban. Egy rövid dallam futott át rajta, de mire Aliz kinézett az ablakon, már nem látta, ki volt az, aki játszott rajta. A dallam azonban ismerős volt. Egy gyerekdal lehetett, csak nem ugrott be neki, melyik. Vagy a Tavaszi szél…Igen, ez utóbbi csengett vissza a fülében. Az iskolai kórusban gyönyörűen hangzott a zöld pántlika, könnyű gúnya sor, amelynek még a hangzása is csodálatos volt. Pántlika…Van ennél kedvesebb szó? – kérdezte önmagától, de válasz nem jött.
Az évtizedes csendet, amely körülvette, nem törte meg semmi. A fáradt nap, még fáradtabb estébe karolt és Aliz elaludt a kanapén. Álmában piros masnis kislány volt, aki nyelvet öltött Viktorra, a kedvencre. A fiú szeme kikerekedett, ő meg kacagásban tört ki. A következő pillanatban már az utcán futott, és a srác kergette. Azt kiabálta, álljon meg, mert mondani akar neki valamit. Aliznak azonban esze ágában sem volt a kis kancsal fiút meghallgatni.
fotó: Pinterest
Nagyon tetszik a történet, alig várom a NAGY találkozást😊