Miközben én épp Mirkó lakása felé tartok tele ellentmondásos érzésekkel, nem sejtem, hogy a nagyi, aki mondhatnám úgy, hogy felnevelt, gondoskodott rólam fél életemben, rosszul lesz. Régóta nincs jól, de az orvos mindig azt sorolja, hogy rendbe fog jönni, mert a vérnyomás kezelhető, és a cukra sem vészes. Soha egy szóval nem említi, hogy nagyobb baj is lehet, ami két dolgot jelent: vagy tényleg nincs nagy a baj, vagy őt nem érdekeli, és ezért nem mondja meg.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
Én azokban a pillanatokban, amikor még azon csodálkozom, hogy milyen érdekes Mirkó kapukódja, álmomban sem sejtem, hogy a mentő a házunk előtt áll, és a nagymamát épp akkor teszik be. Nem tudok arról sem, hogy nincs magánál, és az egyik mentőorvos azt súgja a másiknak, hogy ezen a napon már a harmadik idős ember viszik be fejsérüléssel, pedig még csak délután van. Semmit nem tudok, mert majdnem boldog vagyok.
Mirkó az elsőn lakik egy saroklakásban. Nem túl nagy, de otthonos. Belépek és minden bútor visszafogott. Nincsenek apró mütyürök, a kanapé fekete, ahogy az egyik falfelület is. Főleg ezüst és fehér dominál mindenhol, mégse tűnik ridegnek.
– Foglalj helyet, hozok valamit inni! – mondja. Látom, hogy arca megrándul, ahogy elmosolyodik.
– Nagyon fáj? – kérdem aggódva.
– Nem mondom, hogy kellemes, de elviselem. Mit kérsz inni? Keresek egy kis jeget, mielőtt a cégnél azt hiszik verekedésbe keveredtem – nevet.
– De hisz abba keveredtél – válaszolom. – Te voltál az én szuperhősöm!
– Amerika kapitány? – kérdi, miközben a hatalmas ezüst hűtő előtt álldogál. – Vizet? Kólát vagy…Na, nincs is több lehetőség.
– Legyen csak víz, de te legyél csak Shrek. Azt jobban szeretem. Ő őszinte és keresetlen.
– Shrek? Ő gusztustalan és csúnya, nem? – kérdi vidáman. – Ilyet se mondott még nekem senki… Shrek… Kisfiúként nem erre vágytam.
Zavarba jövök, mert nem tudom, hogy megbántódott-e, vagy mulat rajtam. Egy pohár vízzel és egy kendőnyi jéggel tér vissza.
– A karodra ne tegyünk? – érdeklődik, miközben az én Shrekem sziszegve a szemére nyomja a jeget. – A francba… – mondja félhangosan.
– Semmi bajom, de te feküdj le, majd én tartom a fejeden a jeget – mondom a világ legtermészetesebb hangján én a szolid, nagyon visszafogott és bátortalan lány, aki eddig ügyetlenségéről volt híres, mi több, hírhedt.
– Rendben, de óvatosan, mert úgy érzem, mintha valaki belülről kalapálná a fejem.
Lefekszik a tökéletes formájú, szöszmentes kanapéra, én a fejéhez ülök, és a szemére teszem a konyharuhába burkolt jégkockákat. Felszisszen, de nem szól semmit. A lakásban váratlanul csend lesz. Olyan csend, mint azokon a helyeken, ahol nem szabad szólni, mert udvariatlanság megtörni a hallgatást.
– Klaudia – mondja nagy sokára. – Mesélj nekem magadról! Hogyhogy nem vettelek észre a cégnél? Hogyhogy nem tudja senki, hogy te milyen kiváló táncos vagy? Miért dolgozol nálunk, amikor érezhetően több vagy egy alkalmazottnál?
Nem értem, miért mond nekem ilyesmiket. Honnan tudhatná, hogy több vagyok? A tánctudás meg igazán nem számít a mai világban.
– Fáj? – kérdem elterelve a válaszadást. – Attól tartok, holnapra Ázsia térképe fog kirajzolódni a szemed köré.
– Ebben egészen biztos vagyok, de nem bánom. Ha nem lettem volna ott, akkor a támadód biztosan durvábban fellépett volna ellened. Kell, hogy legyen valami magyarázata annak, hogy követett és bántani akart.
– Nem tudok semmi olyasmiről, ami miatt fontos lennék valakinek…Netán szálka lennék valaki szemében? A nagymamámmal élek. Gyakorlatilag ő nevelt fel. Szüleim meghaltak egy autóbalesetben. Mit akarhatna tőlem valaki, hiszen nincs pénzem?!
– A nagymamád netán gazdag? – kérdi csukott szemmel. Nézem, milyen formás szája van, szerencsére nem látja, ahogy bámulom. A kezemhez ér a haja, és annyira, de annyira jó érzés fog el, mint amikor az ember egy kisgyereket simogat, és tudja, hogy keze nyomán megvigasztalódik.
Kibuggyan belőlem a nevetés.
– Ha az lenne, akkor biztosan nem a Global Time-ban robotolnék. Pontosan annyi pénze van, hogy hó végén nem halunk éhen, ki tudjuk fizetni a számlákat, meg az orvosokat. Két éve beteg, de hiába kérdem, van-e valami más baja, mint a vérnyomása és a cukra, ami épp elég, mindig elhesseget.
– Bátor asszony lehet. Nem akar téged terhelni. Biztos vagyok benne, hogy te többre vagy hivatott. Miért vagy a cégnél? Miért viseled el Gyöngyi szekálását?
– Nem tudom, talán nem merem elhinni, hogy boldogulnék máshol is. Ide úgy ajánlott be egy ismerősöm, aki már el is ment, nem sokkal utánam. Nem akartam én itt ragadni, de a fizetés pontosan érkezik, ami létfontosságú a gyógyszerek miatt.
– Értem én, Dia, de számomra akkor sem világos, hogy miért tartod magad ennyire a léc alatt.
– Jelenleg ennyire vagyok képes. Hogy ez a léc alatt van-e, nem tudom.
Mirkó hallgat. Kinyitja a szemét és a plafont bámulja. Érzem. hogy szeretne valamit mondani, de nem teszi. Nem hinném, hogy félne, inkább valami más tartja vissza.
– Tudod, hogy szép és különleges vagy? – kérdi és váratlanul felül.
A kezem megáll a levegőben, benne a jég már elolvadva csepeg az ölembe.
– Szép és különleges? Te most szórakozol velem? – támadok haragosan, mert tudom, hogy hazudik. Nem vagyok se egyik, se a másik. Minek mond ilyeneket? Miért hoz ilyen helyzetbe?
– Azt hiszem, most mennem kell – mondom, és olyan hirtelen állok fel, hogy lendületből fellököm a kanapé melletti kerek asztalkát, amin egy váza azonnal a padlóra zuhan. Elvörösödök. Na, ez vagyok én. A szokásos bénázásom. Még a legkellemesebbnek tűnő helyzetet sem tudom kihasználni. Mondhattam volna simán egy köszönömöt és kész. Ehelyett felborítom az asztalt és hátrálni kezdek.
– Baj, hogy megmondtam, amit gondolok? Miért félsz attól, hogy elhidd, nem vagy átlagos.
Egyre nagyobb rémület fog el. Tétován szétnézek, nem találom a kabátom, pedig biztosan letettem, amikor beléptünk a lakásba.
– Nem félek, csak nem szeretem, ha valaki szórakozik velem. Nincs szükségem arra, hogy megsajnálj, mert ma bajba kerültem.
Látom, hogy összezavarodik, ami egy picit megnyugtat. A kabátom azonban továbbra sincs meg. Egyáltalán hoztam magammal? Már én sem tudom, mit akarok, mit beszélek és legszívesebben kifutnék a világból.
Felkapom a táskám és meg is teszem. Még visszanézek, de akkor megszólal a telefonom. Egy fátyolos hang kéri, hogy mihelyt lehet, fáradjak be a Sólyom utcai kórházba, mert a nagymamámat pillanatokon belül megműtik.
Érzem, hogy minden erő kifut a lábamból, és megszédülök. Aznap utoljára reggel ettem, még a vizet sem ittam meg, amivel a Kékszemű kínált. Nem tudom, mi történik, de a szemem előtt fekete szikrák ugrálnak, de csak egy pillanatig. Utána már akkor térek magamhoz, amikor Mirkó valami erős szagú üveget tart az orrom elé. Kipattan a szemem, és azon a kanapén fekszem, ahol az előbb ő. Egy fél szempár néz rám rémülten, a másik nem annyira rémült, inkább egyre rondább. Mielőtt teljesen magamhoz térnék, egyszerűen megcsókol. Vagy csak képzelem. Érzem puha, rugalmas ajkát az enyémen, és már azt sem tudom, fiú-e vagyok vagy lány, de elmosolyodom kábultan. A csodák néha bekövetkeznek, gondolom, amikor hirtelen vége szakad a varázslatnak.
fotó: Pinterest
