Alig lépek párat, amikor észreveszem, hogy nem múlt el a veszély, az a valaki, aki követett, nem adta fel, csak megvárta, hogy egyedül maradjak. Már bánom, hogy nem mondtam semmit Mirkónak. Bánom, hogy ostoba női szeszélyből úgy hittem, meg tudom oldani a dolgokat és nem kell segítséget kérnem.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
A tömegben alig tudok haladni, a virág is visszatart, és hátrapillantva azt látom, hogy magas, kapucnis a követőm, az arcát eltakarja, de óriási léptekkel halad. Csak azért nem ér utol, mert nem akar feltűnést kelteni. Váratlanul úgy döntök, hogy az oldalbejáratok egyikén fogok berohanni, ott, ahol bárki nem léphet be, csak az, aki ismeri a kódot. Befordulok a szűk utcába és már futok, ahogy csak bírok.
A szívem a torkomban dobog, és az jár a fejemben, hogy ha megállnék, talán kiderülne, hogy mit akar az idegen. De ilyen még az ostoba filmekben sincs, nem kezdhetek el csevegni vele, hiszen ha jó szándékkal közeledne, akkor megszólítana, és nem loholna utánam. Ahogy odaérek a szürke kapuhoz és nyúlok a nyomógombok felé, valaki elkapja és hátracsavarja a kezem.
– Ne mozdulj, mert eltöröm a karod! Világos? – sziszegi.
A fájdalom éles és sokkal nagyobb, mint hittem volna. Érzem, hogy alkoholszaga van, mintha dohos borospince áradna ki a szájából, viszont nem látom az arcát.
– Igen – nyögöm fájdalmasan. – Nincs pénzem. Mit akar?
A virág már a földön hever, gyönyörű papírján átszivárog a pocsolya vize. Egyáltalán nem tűnik már olyan szépnek, mint percekkel ezelőtt. Már semmi nem tűnik olyan szépnek, mert ordítani tudnék, úgy fáj a karom, és nem tudom, mi lesz ennek a vége.
– Ne aggódj, nem a pénzed kell! Csak…
Ebben a pillanatban felszabadul a karom és egy tompa puffanást hallok. Visszafordulok és Mirkót látom meg, amint az öklét simogatja. Mielőtt egy szót is tudnék szólni, az idegen felpattan és támad. Mirkó arcát találja el, hallom, ahogy csattan öklének nyoma. De ő nem esik el, csak megtántorodik.
– Menj be! –kiáltja. – Menj már!
Én azonban lefagyva nézem őket és a kapucnis fickó arcát nem tudom kivenni. Egyetlen dolgot veszek csak észre: egy tetoválás van a bal csuklóján. Valami írásféle, belül, nem túl nagy felületen. Ebben a lemerevedett állapotban nem fog az agyam, nem csinálok semmit, bámulom a lassított filmként lezajló eseményeket. Ekkor kinyílik a kapu és a biztonsági őr lép ki. Akkora, mint egy kétajtós szekrény. Ő azonnal cselekszik. Felismeri Mirkót, vagy ha nem ismeri fel, egyértelműen mellé áll. Nem tudom. Az idegen most már őt is ütné, látom a tekintetén, de aztán meggondolja magát. Megfordul és elfut. Eltűnik úgy, hogy szinte nem láttam belőle semmit és nem is tudom meg, mire megy ki a játék.
Mi oka van valakinek rám vadászni? – Fut át az agyamon a kérdés, de nem töprengek, Mirkóhoz futok és látom, hogy csodálatos kék szeme lilába fog váltani nem sokára.
– Minden rendben, uram? Nem esett baja? És a hölgynek? – kérdi a fekete ruhás őr, akit nem lehet kizökkenteni a nyugalmából. Hangja izgatottságtól mentes, érzelmek nélküli. Teljesen mindegy, mert segített, és tőlem maga Frankenstein is lehetett volna, aki közbelép.
– Jól vagyok… – feleli Mirkó, és az arccsontját tapogatja. – És te? – fordul felém.
– Nincs gond, nekem nem esett bajom, de a te szemed biztosan bekékül!
– Jöjjenek be, tegyen rá jeget, uram! – mondja az őr a tőle telhető legnagyobb kedvességgel.
Mirkóra nézek, megrázza a fejét.
– Köszönjük, András, a többit majd intézem! Örülök, hogy ennyire figyel! A kisasszonyt bízza a gondjaimra!
András elvigyorodik, ami enyhén dühítő, mert nem arról van szó, amire ő gondol. Hiába minden kétszínű gondolat. Mirkó tényleg csak segíteni akar. Habár nekem kellene inkább segítenem, hiszen az orra is vérezni kezd, csak nem vettük észre.
A biztonsági őr eltűnik, ketten maradunk a szűk utcácskában.
– Klaudia, mi történt? Ismerted ezt a fickót? – kérdi, miközben letörli a vért.
– Jó lenne jeget találni, vagy inkább veled törődni. – A hangom tele van aggodalommal, ami nem kerüli el a figyelmét. Elmosolyodik, ami inkább fájdalmas fintornak tűnik.
– Nagyot kaptam – vallja be. – Kemény ökle volt a támadódnak. Legjobb lenne, ha elugranánk hozzám és ott tennék rá jeget. A te kezeddel minden rendben? Mutasd!
Azzal karom után nyúl, de olyan óvatosan, mintha porcelánbaba volnék. Érintése puha és kellemes. Megborzongok.
– Nem lett baja, csak fáj – mondom halkan, de közben a szívem jobban fáj, mert ott áll előttem az a férfi, akire mindig vártam, akire minden lány várna, és tudom, hogy elérhetetlen. Azért segít, mert kedves és figyelmes. Nem akar tőlem semmit, nem kell félnem attól, hogy erőszakot tesz rajtam.
– Jó, akkor menjünk, csak kétsaroknyira lakom, percek alatt hazaérünk.
Ezen a haza szón jót mulatok. Kidobja a véres zsebkendőt a fal melletti lapos kukák egyikébe és elindulunk. Megint feltűnik, milyen magas, de lehet, hogy hozzám képest, mert most lapos sarkú cipőben vagyok.
– Hoppá! – cövekelek le pár lépés után. – Gyöngy meg fog ölni engem… A virág…
Felnevet.
– Tényleg – jegyzi meg. – Csak túléli valahogy. De ne aggódj, azonnal intézem.
El se hiszem, hogy miattam betelefonál a céghez, megüzeni Gyöngynek, hogy történt némi fennforgás és azt intézi velem, ne várjon vissza.
És ennyi kell ahhoz, hogy a nap szebben süssön, én meg fájó karral sétáljak a Kékszemű mellett, akit lilának is keresztelhetünk nem sokára. A délutáni fények a forgalmas utcát beborítják érzéseim jótékony felhőjével, és alig tudok másra gondolni, mint arra, hogy bár hozzám érne, bár megfogná újra a karom, bár úgy nézne rám, mint az előbb. Ehelyett ballagunk és gondolkodunk.
– Tegnap este is követett valaki hazafelé – szólalok meg váratlanul. – De akkor elbújtam. Aztán a virágüzlet előtt is a nyomomban volt. Nem tudom, kinek lehetek én ennyire érdekes.
– Azt mondod, ez nem véletlenül történt? – kiált fel döbbenten. – Ez nagyon furcsa. Mit akarhat, mert kirabolni biztosan nem. Akkor nem terád vadászna ma is.
– Igen, ezt én is így gondolom. És gazdag sem vagyok. Nincs nálam semmi értékes.
– Talán rád akart ijeszteni valamiért? Felismerted?
– Dehogy ismertem, nem láttam ki bújik a kapucni alatt, de emlékeztetett a tegnapira. De őt sem láttam. Az is lehet, hogy két különböző ember volt.
– Klaudia, van valami nagy titkod? – kérdi és megáll. Egyenesen a szemembe néz. Ettől azonnal elpirulok.
– Titkom? Ugyan már! Semmiféle titkom sincs.
– Nem vagy te valami álruhás királylány?
Ezen hangosan nevetek. Nézem szép arcát és sértődött tekintetét. Megjátssza, hogy haragszik, és még ez is jól áll neki.
– De, az vagyok – mondom igen komoly ábrázattal. – Eddig nem mertem bevallani. Ezért apám, a király biztosan hálás lesz, hogy megmentettél.
Mirkó nevet és kacsint egyet.
– A fele birodalom is az enyém lesz? – kérdi.
– Az biztos, csak szépen kell tálalni a dolgot.
Mirkó szeme még mindig nevet, aztán beüti a számkódot. Négyjegyű, 0628, épp a születésnapom. Milyen fura!
Folytatjuk
fotó: Pinterest
