Az események felgyorsultak karácsonyig. Zsuzsó könnyedén beilleszkedett a kollégium rendjébe és szerette a főiskolát is. Úgy gondolta, egyszer nagyon lelkes tanító néni lesz, mert minden percet élvezett, amit a kicsik között tölthetett. Valóban nem járt haza hetente, mert a város maga volt az élet a fiatalok számára. Az tény, hogy nem volt egy bulikirálynő, de táncolni nagyon szeretett. Azóta az ominózus nap óta nem látta Ivánt. Lassan megnyugodott és kellemesen teltek napjai. Zsolt sokat dolgozott, még többet tanult, mert nagyon jó szakember akart lenni. A lányra azonban mindig lett volna ideje, ha az akarja. De nem akarta túl gyakran, mondván, neki is a dolgaira kell koncentrálni.
Kapcsolatuk bonyodalommentes és egyszerű volt. Zsuzsó szobatársai azt mondták a fiúra, hogy kiváló férjanyag, az a fajta, aki nem kavarja fel az állóvizet, de a családjáért mindent megtesz. A lány hasonló családban nőtt fel. Az anyjának volt nagyobb szája, ő intézte a dolgok nagy részét, de sose dörgölte a férje orra alá, mert szerette. Szép család voltak, még Zsuzsó öccse is kibírta őket kamasz éveiben, ami nagy szó volt.
Így telt el az ősz, majd december lett, az év legszebb hónapja. Már a hónap elején esett egy kevés hó, és a város váratlanul felöltötte mesebeli arcát. A havas Eger kacskaringós utcáival, tornyaival és persze a várral úgy nézett ki, mint egy régimódi képeskönyv.
Huszadikán Zsuzsó hazautazott Mezőszékre. Még pár ajándék hátra volt, de úgy döntött, karkötőt meg könyvet ott is tud venni.
Anyja és nagyanyja kitörő örömmel fogadta, apja nem volt otthon csak az új segédje, Lajcsi, aki nem sokat törődött a házbeliek örömével. Mindenki, aki látta a lányt, megállapította, hogy szebb lett, mint azelőtt, csak nagyon vékony. Pár kiló nem ártana neki, gondolta a nagyi is és tonnaszámra sütötte a pogácsát meg a bejglit. Jó érzés volt otthon lenni, megint az ismerős utcákat róni.
Juci és Karola már alig várták, hogy órákon át heverhessenek Zsuzsó szobájának szőnyegén, és énekesekről, együttesekről ábrándozzanak. Karola időközben kiszeretett Kálmánból. Rájött, hogy egy tahó. Juci nem nyilatkozott, bár látszott a szemén, hogy egyetért vele. Nehezen, de a lányok kiszedték belőle, hogy továbbra is szerelmes a szomszéd srácba, de szülei nem boldogok, pontosabban az anyja, aki időközben kileste a titkot. Juci elmesélte, hogy nem kapkodnak, de ha semmi nem változik, jövő nyáron hozzámegy. Lesz egy szolid lagzijuk és kész. Ő megtalálta az igazit, mire várna? Mindkét barátnője cseppet irigykedve hallgatta magabiztos kijelentését.
Öt körül, amikor már majdnem teljesen sötét volt, csengettek. Zsuzsó nem mozdult, mert még bugyiban rohangált a túlfűtött szobában, és különben is a mama szeretett kimenni. Neki mindig tudnia kellett, ki jön, megy, mert ez éltette. Most azonban nem volt titok, hogy a lányokat várták.
Zsuzsó felrántotta a farmerjét és egy piros pólót vett fel hozzá, amikor kopogtak szobája ajtaján. Ezek a lányok milyen udvariasak lettek az elmúlt hónapok alatt, gondolta vigyorogva, majd felrántotta az ajtót.
– Vendéget hoztam! – mondta a mama és látszott arcán a kaján vigyor.
Az ajtóban, teljes életnagyságban, fekete dzsekiben, bakancsban és kipirult arccal Iván állt.
– Bejöhetek? – kérdezte rá nem jellemző visszafogottsággal.
A lány szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott állt előtte a srác, akire minden nap gondolt. Őt nézte és mosolygott azzal a gyönyörű szemével.
– Persze! – nyögte ki.
– Hozok valamit inni, kedveskéim! – mondta a mama erős hangsúllyal, hogy a fiatalok értsék, hogy még meg fogja zavarni őket.
– Az jó lesz, köszönjük! – Zsuzsó kezével befelé mutatott.
Iván kibújt a bakancsából és a lehető legotthonosabb mozdulattal elhelyezkedett a virágos fotelben. Tekintetét végigjáratta a falon, látta, hogy még a régi poszterek maradtak kinn: Depeche Mode, Limahl, A-HA, meg Duran Duran. A szoba illata is régi volt. Zsuzsó illat lengte be, ilyenre emlékezett.
– Ne haragudj, hogy rád törtem, de úgy éreztem, jó lenne találkozni! – mondta, amikor becsukódott az ajtó. – Hogy vagy, mesélj! Hogy megy a fősuli?
A lány még levegő után kapkodott. Érezte, hogy megizzadt a hónalja, és legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, annyira melege volt.
– Jól, szeretem… – válaszolta nagy sokára. Próbálta összeszedni magát, de nem ment könnyen. Szíve hevesen dobogott, ki akart ugrani a helyéből, és elment volna világgá legszívesebben, de maradnia kellett.
– Bővebben?
A lány mély levegőt vett és mesélni kezdett. Ahogy belemerült az apró vicces sztorikba, egyre jobban visszaszállt belé az élet. Alig hallotta meg, amikor a mama kopogott, majd választ nem várva bejött, és letette az asztalra a tojáslikőrt meg a pogácsát.
– Nem vagytok éhesek? – nézett rájuk szeretettel.
– Nem, köszönjük! – válaszolta Iván mosolyogva.
– Jól van, máris magatokra hagylak, de azért a tojáslikőrt ne hagyjátok ott, én magam csináltam, és istenemre mondom, nem lehet neki ellenállni.
Azzal megfordult és kisietett. Az járt a fejében, hogy milyen szép mindkét gyerek és neki mennyire szép dédunokái lehetnének, ha végre nem szórakoznának egymás életével. De persze egy ilyen öregasszonyt senki meg nem kérdezne arról, mi is a jó, mert a világ már csak ilyen. Mindenki megy a maga feje után még akkor is, ha falba ütközik.
Azok ketten összenéztek, majd a lány kitöltötte az italt az apró poharakba. A nagymamájának tetszik Iván, kétség sem fér hozzá, gondolta.
– Mire igyunk? – kérdezte a vendég.
– A karácsonyra! – mondta a lány remegő hangon.
– Legyen! – Egymás szemébe néztek és koccintottak.
Az édes likőr valóban nagyon finom volt.
– Együtt vagy még azzal a sráccal, akivel láttalak ősszel? – tette fel a kérdést váratlanul a fiú.
Zsuzsó úgy meglepődött, hogy csak bólintani tudott.
– Akkor ez komolynak látszik…– nyugtázta a vendég. – Nem hittem volna, de láttam, milyen jól megvagytok.
A lány köhögni kezdett, mert torkára ment az ital, és gyorsan elfordul, nehogy meglássa rajta Iván, hogy könnyes lett a szeme.
– És te? Mivel foglalkozol mostanában? – Valami csoda folytán meg tudott szólalni, ezt Zsuzsó utóbb se értette.
– Hát ezzel-azzal. Megpróbálunk megélni valahogy az öcskössel. Jó lenne már valami biztos jövedelem, a vállalkozás mindig kockázatos.
– Nem akarsz elhelyezkedni megint? Valami államiban?
– A magam ura akarok lenni. Úgy érzem, ideje lenne. Nem bírom, ha valaki dirigál nekem.
– Ezt megértem, de az mindig bizonytalan…Én ezért is választottam a főiskolát.
– Jaj, Zsuzsó…Sose fogsz meggazdagodni, az már biztos. Én nem alamizsnából akarok élni, világot akarok látni, és nem akarom hó végén a forintokat számlálgatni. Elég volt így élnem odahaza.
Hangjába keserűség vegyült, de arcán nem látszott más, mint elszántság.
– Van valami terved?
– Tervem mindig van, csak nem tudom, hogy sül el. Ki akarok menni külföldre, talán Németországba, ott vannak rokonaim is.
– Komolyan? És mennyi időre? – Zsuzsó szíve vadul zakatolt, ahogy a választ várta. Lehet, hogy Iván nem az övé, de legalább itt volt mindig a közelében. Láthatta olykor-olykor, de Németország az más. Beszippantja az embert, és onnan már sose jön haza.
– Még nem tudom. Sok mindenen múlik. Egyelőre fél évet gondoltam, talán egyet, majd elválik. Ha megszedem magam, visszajövök, és itt kezdek valamibe.
– Sok szerencsét kívánok! Remélem, bejönnek a számításaid…– Zsuzsó már nem tudta befejezni a mondatot, mert megint csengettek és már kétség se fért hozzá, hogy barátnői érkeztek meg.
– Nekem mennem kell…Nagyon jó, hogy láttalak – pattant fel Iván. – A tojáslikőr finom volt, üzenem a mamádnak.
A lány is felállt és végtelen szomorúsággal nézte a fiút.
– Én is örültem neked – suttogta. Iván megpuszilta az arcát, és mielőtt hátralépett volna, fülébe súgta: szép vagy!
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a két viháncoló csaj úgy esett be, mintha valaki meglökte volna őket hátulról.
Kép forrása: Pinterest
