Olívia ragyogott. Nemcsak a haja, amely olyan vörös volt, mint a lenyugvó nap, hanem az arca, a szeme, a teste. Ragyogott, mert este boldog volt. Épp hazafelé utazott szüleihez, akiket már fél éve nem látogatott meg. Egyedül, a fia nélkül szabadon, és reményekkel telve. Ezt a reményt egy férfi hozta meg az életébe, méghozzá pár órával azelőtt. Kicsit szégyellte, hogy más boldogságot nem tud magának elképzelni, mint egy kedves mosolyt, egy finom érintést, és egy remek beszélgetést egy idegennel, de aztán megrántotta a vállát.
Szombat reggel volt és ez a reggel a világ egyik legszebb reggelének tűnt. Amikor előző este pár kolléganője kérte, hogy üljenek be egy bárba meginni valamit, nem repesett az ötlettől. Még Márkot kellett átvinnie az apjához, mert nem akart vele utazni a nagyszülőkhöz. Csomagolni szeretett volna békében, alaposan átgondolva, milyen ruhát visz haza, mert a falu búcsúja volt vasárnap, és anyja könyörtelenül ostorozta, ha nem öltözött ízlése szerint. Elvárta, hogy csinos legyen, de ne túlságosan. Semmi miniszoknya, kivágott felső, csak szolid elegancia, de azért látszódjon, hogy nem ágrólszakadt. Ezt képes volt háromszor is elmondani a telefonba, mire a kamasz Márk hangosan röhögni kezdett. Akkor fogadta meg, hogy legközelebb nem fogja kihangosítani a hívást, még akkor sem, ha nem főz vagy vasal.
Mégis beleegyezett a munka utáni koktélozásba, mert az erőszakos Mónikát nem lehetett lerázni. Így fél hatkor már a belvárosban ültek és szigorúan egy színes italra koncentrálva beszélték át a hetet, meg Julcsi válását, és Vicus szerencsétlenkedését a pasijával.
Nem igazán figyelt rájuk, kicsit fárasztotta a sok locsogás, de nem mondhatta meg, mert akkor kihagyják minden jóból. Kereken negyvenéves volt, elvált és szüksége volt barátokra. Bevallottan rettegett a magánytól. A lányok általában kedvesek és szórakoztatóak voltak, de nem péntek délután, amikor jó lett volna megszabadulni tőlük. Másfél órával később azonban felálltak az asztaltól, és elköszöntek egymástól. Ez maga volt a csoda, hiszen máskor megállás nélkül képesek voltak órákig fecsegni a semmiről.
Utolsóként lépett ki az ajtón, amikor egy fekete, göndör hajú férfi épp lépett volna be. Olyan szerencsétlen volt a találkozásuk, hogy Olívia egészen közel szorult kilincshez, és az egy pillanat alatt felhasította műbőr kabátja ujját. Felszisszent, mert a zöld dzseki nagy kedvence volt. Tudta, hogy egyikük se hibás igazán, mert valahogy ugyanazt a lépést tették meg egyszerre, és a lendület vitte mindkettőjüket.
A férfi meghökkent és azonnal bocsánatot kért.
– Nagyon sajnálom! – mondta. – Figyelmetlen voltam, pedig egyébként nem szoktam tolakodni – tette hozzá mentegetőzve.
– Most már mindegy – válaszolta neki gyorsan, és megpróbált volna eltűnni, hogy ne kelljen látványosan bosszankodnia, de a férfi tekintete megállította.
– Nem inna meg velem valamit, hogy ne érezzem most vacakul magam a figyelmetlenségem miatt? – kérdezte hadarva. Az egész beszéde kapkodós volt, csak a szeme maradt nyugodt. Mélybarna, csillogó.
– Köszönöm, de mennem kell! – válaszolta gyorsan, aztán ebből a gyorsból négy és fél óra lett. Hihetetlenül jó beszélgetésben élt meg. Olyat, mint még soha. Ott ült vele szemben Ádám, aki itta minden szavát, de azért nem húzódott háttérbe. Mesélt, sztorizott, megcsillogtatta humorát.
Az utolsó egy órát sétálva töltötték a rakparton, és Olívia megállapította, hogy ezer éve nem volt senki, akivel ennyire jó volt együtt lennie. Ádám az est folyamán felsegítette a kabátját, a parton megfogta a kezét, amikor megbotlott egy kőben. Nem játszotta el, hogy ez volt a célja, hanem elengedte, majd leültek egy padra, és hagyták, hogy az addig összegyülemlett életük minden sora kikívánkozzon az élet furcsán írt új lapjaira. Majdnem éjfél volt, amikor elköszöntek egymástól. Időközben Olívia volt férje elugrott a gyerekért, és vigyorogva nyugtázta, hogy exe zavarában nem meri elmondani, vajon miért nem ér rá ő elvinni, ahogy megbeszélték. Még a verebek is találnak magunknak egy másik verebet, gondolta, de most nem ért rá beszólogatni.
A nő egyszerűen el volt varázsolva a magas, minden iránt érdeklődő, figyelmes férfitól. Arra gondolt, igenis lehet még neki jó. Igenis előfordulhat, hogy neki is szerencséje lehet.
Ádám taxit hívott neki, és nem kísérte el, mert a város másik végében lakott, viszont búcsúzóul finoman megcsókolta, és odaszólt a taxisnak, hogy vigyázzon az utasára, mert különleges. Az utas belepirult a dicséretbe, de boldog volt. Ezzel zárult az ismerkedés. Otthon hiába csomagolt be sietősen, nem tudott elaludni. Hallgatta a falióra éktelenül hangos ketyegését, és hagyta, hogy szíve-lelke örülni merjen.
Másnap reggel szinte megújulva szállt a vonatra. Nem számított a karikás szeme, lüktető fejfájása, volt valaki, aki életet lehelt belé hosszú évekkel azután, hogy volt férje kiszívott belőle minden örömöt. A háromórás út után kissé kótyagosan szállt le a kis faluban, ahol gyerekkorát töltötte. A gesztenyefák már erősen sárgultak a sínek mellett, a száraz levelekből szőnyeget rakott az ősz a park fái alatt. Sebtében begombolta a kabátját, és úgy lépegetett, mint aki nem igazán akar hazaérni, szeretne még érzései ködében kóvályogni. Folyton valami kellemes mosolygás ült ki a szája sarkába, főleg azután, hogy Ádám küldött egy üzenetet is neki, amelyben annyi állt, hogy köszöni az estét, és nagyon jólesik tudni, hogy léteznek még ilyen fantasztikus nők, mint Olívia. Szája fülig szaladt és melege lett, amikor elolvasta azt a pár sort. Nem tudta, mint válaszoljon, ezért csak megköszönte, és annyit tett hozzá, hogy ő is jól érezte magát.
Na, Louis, azt hiszem ez egy gyönyörű barátság kezdete, mondta magának idézve a Casablankát, de a barátságot gyorsan kicserélte a szerelem szóra. Már majdnem beért az utcájukba, amikor megpillantotta gyerekkori barátnőjét, akit évek óta nem látott, pedig egy városban éltek ezer éve, amióta elköltöztek. Vidáman odaintegetett neki, és Brigitta örömmel jelzett neki a túloldalról.
– Szervusz, Szergej! – kiáltotta játékosan.
– Szervusz, Ali baba! – hangzott a régi válasz. Ovis koruk óta így húzták egymást. – De jó látni téged! Van kedved beszélgetni?
– Persze, csak leteszem otthon a cuccom! – mondta, és úgy ölelték meg egymást, mintha tegnap váltak volna el.
– Isten ments! – kiáltott fel Brigi. – Ismerem anyukád, ne feledd! Ha hazamész, véged van, nem szabadulhatsz.
Mindketten nevettek és szinte egyszerre néztek a közeli cukrászda irányába, amelynek kerthelyisége még nyitva volt, hiába kopogtatott ajtaján az ősz.
Leültek, és bágyadt napsütésben rendeltek egy-egy somlóit.
– Jól nézel ki! – mondta a régi barátnő. – Tényleg jól. Nem akarok disznó lenni, de amikor egy nő ennyire vidám, akkor biztosan pasi van a dologban.
Olívia elpirult és bólintott.
– Igen, tényleg. De ne kérdezz! Még nincs mit mondanom! Inkább te mesélj!
Brigi csalódottan sóhajtott.
– Nem bánom, látom, ki akarsz bújni a válasz alól…Adok neked egy kis időt! Addig elmondom, hogy férjhez megyek.
– Megint? – szaladt ki a száján a kérdés.
– Megint, és ne ítélkezz, ha lehet. Mindenki ezzel jön. Most tényleg az igazit találtam meg. Tudod, három a magyar igazság…
Olívia kiskanalával megbökte a friss habot, és nem mondott semmit. Miért is ítélkezne? Ki ő, hogy megbántsa a másikat? Különben is túl boldog volt az egészhez.
– És mikor lesz a nagy nap?
– Két hét múlva, de nem kell nagy dologra gondolnod. Itt a faluban házasodunk össze.
– Itt? Ugyan miért? Te már rég városi lettél.
A nő, aki ugyanúgy negyvenéves volt, mint egykori barátnője, elnevette magát. Vékonyra szedett szemöldöke megrándult, de aztán kibökte:
– Ha hiszed, ha nem, templomi esküvőt szeretnék. László atya összead majd bennünket.
Olívia összecsapta a kezét. Végigmérte a vele szemben ülőt, és megállapította, hogy legalább öt évet letagadhatna. Csinos, ápolt, szőke haja tökéletes copfba volt fogva egészen magasan a feje tetején, és kék szemét a kékre festett szemhéja még jobban kiemelte. Szép, ennyi jutott eszébe róla, ahogy máskor. Nem túl okos, de el tudja adni magát.
– Gratulálok! Bízom benne, hogy most boldog leszel életed végéig – mondta neki. – És mivel foglalkozik a jövendő férjed? Hány éves? Mesélj róla!
– Negyvenkettő és jogász. Céges ügyeket intéz – mondta Brigi.
Érdekes, gondolta Olívia. Épp, mint Ádám, akit tegnap ismert meg.
Kép forrása: Pinterest
