Amint hazaért és megebédelt, azonnal ledőlt aludni. Anyja morogva vette tudomásul, hogy semmi nem változott, még mindig neki kell csinálnia mindent. Ő azonban nem magyarázkodott. Mielőtt elaludt, rápillantott a telefonjára, de az néma maradt. Két órával később nem sokkal pihentebben ébredt. Átjött a szomszédból Klára néni, aztán a férje is követte, sőt apja egyik cimborája is beugrott, végül kártyapartiba torkollott az este. Ez a városban elvétve fordulhatna elő, gondolta. Ott aztán senki nem mer hívatlanul érkezni, és nem is felejt el hazamenni, mert tudja, hogy másnap munka van.
A másnapi búcsút most nem várta olyan izgatottan, mint régen, de ez nem lepte meg. Szinte ismerte az árusokat, pontosan tudta, hol fog állni a körhinta, vagy a törökmézes sátor. Ennek koreográfiája nem változott, amióta eszét tudta. Ezért is szerette. Ez volt maga az otthonosság, a stabilitás, ami ebben a folyton változó világban egyre jobban hiányzott neki. Sajnálta, hogy fiát már nem érdekli, pedig régen csillogó szemmel rángatta egyik árustól a másikig. Templomba nem ment, a vallás külvilág felé mutatott hamissága hidegen hagyta. László atya is új volt, neki, akiről Brigi mesélt.
Hirtelen eszébe jutott, hogy egyetlen képet se látott Barnáról, a vőlegényről, ami két dolgot jelenthetett: vagy nagyon csúnya, és volt barátnője nem bevallottan rejtegeti, vagy épp az ellenkezője. Érdekes módon, a közösségi oldalakon se szerepeltek közösen, ami szokatlan volt. Brigi komolyodik, nyugtázta magában.
Délelőtt sütöttek-főztek, és beszélgettek. Amíg készült a krémes, ő töltött paprikát csinált, meg csirkét sütött tepsiben krumplival. Mindennek otthon illata volt, és ettől különös boldogság töltötte el. Nem sokkal tizenkettő előtt üzenete érkezett. Érezte, hogy nem a fia, őt hívta viszonylag korán, tízkor, aminek nem igazán örült. Álmosan motyogott valamit, aztán letette.
Ádám írt, hogy ő is elutazott, de másnap már a városban lesz, és ha volna kedve, menjenek el sétálni a Várba, gyönyörű az ősz a kacskaringós utcákat járva. Beleborzongott az örömbe, és azonnal azt válaszolta, szívesen. Nem taktikázott, nem játszotta el, hogy nem igazán érdekli a dolog, hogy a férfi még véletlenül se bízza el magát. Nyílt lapokkal, nyílt érzelmekkel vágott bele az újba.
Kora délután, amikor még nem volt hatalmas a tömeg, mindenki jóllakottan az asztal mellett pihegett, átöltözött és elindult a vásárba. Hiába mondta mindig a volt férje, hogy nem más ez, mint egy piac, ő legyintett. Nem értette, hogy a vattacukor illata, a céllövölde hangja, a mézeskalács szívek látványa mind-mind visszahozott neki valamit a gyerekkorából. Meglepően sokan voltak a Fő téren, a templom körül, sőt az árusok sora benyúlt a környező utcákba is. Zengett a muzsika, de olyan hangerővel szóltak a régi slágerek, hogy meg lehetett süketülni tőlük. A bolondkocsi, ahogy régen hívták tele volt kicsikkel, akik elbűvölve nézték a díszes csodaparipákat, autókat, amelyek körkörösen repítették őket egy másik valóságba, amit csak gyerekek értenek.
Jó itthon lenni, gondolta, de csak addig, amíg lépten-nyomon ismerősbe nem botlott, akik a házasságáról és a gyerekéről faggatták, eszükbe sem jutva, hogy esetleg nem akar róluk beszélni. A falusi ember ezt nem nagyon érti. Ha kíváncsi, megkérdezi, és értetlenkedve fogadja a tömör válaszokat. Fel se merül benne, hogy esetleg tolakodó lenne. Kíváncsi és kész. És amit hall, szereti azonnal tovább adni. A tömegben egyre másra futott bele régi ismerőseibe, osztálytársaiba. Brigit azonban nem látta, talán még nem merészkednek ki, mert az új pasi nem szereti az ilyesféle forgatagot.
A nap szinte melegen sütött, húsz fok is lehetett, ami szokatlan az évnek tizedik hónapjában, bár előfordult már. Aztán, ahogy megelégelte a tolongást, úgy döntött, hazaugrik, lecseréli a cipőjét egy kényelmesebbre, mert csinosság ide vagy oda, a magas sarkú feltörte a lábát. Ekkor pillantotta meg Brigit, aki egy széles vállú, magas férfiba csimpaszkodva andalgott az édességek felé. Nem lehet csúnya, gondolta. Elegáns zakó van rajta, farmerja is tökéletesen áll.
Fordulj meg, fordulj már meg, suttogta izgatottan. De azok nem néztek vissza. Elszégyellte magát, hiszen utánuk is mehetett volna, ha annyira fúrja az oldalát a kíváncsiság, ahhoz azonban lusta volt, és a sarkán lévő hólyag is egyre inkább figyelmeztette a cipőcserére. Megrántotta a vállát, és sziszegve hazacaplatott.
– Anyu, te találkoztál már Brigi vőlegényével? – kérdezte otthon az asszonyt, aki éppen ünneplőjét vasalta.
– Melyikkel? Én már nem tudom követni, kivel van éppen!
– Azt mondta, férjhez fog menni hozzá – mondta Olívia elgondolkodva, miközben ragtapasz után kutatott a fiókban.
– Ezt nem hiszem el! – tette le a vasalót az asszony méltatlankodva. – Szerinted ez a barna blúz nem túl öreges? – nézett a lányára.
– De, és ne vedd fel! Ott az a bézs, az annyira illik hozzád.
Az asszony felhúzta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított. A szoknya után nyúlt, és azt is átvasalta, pedig egy szem gyűrődés se volt rajta.
– Ugye, nem tornacipőben akarsz jönni? – nézett a lányára lemondóan. – Mindenki ki fog beszélni.
– Figyelj, nem bírok a másikban lépni. Egy óriási hólyag van a sarkamon. Nem érdekel, ki mit mond.
– Könnyű neked, mert te elmész, én viszont itt maradok, és hónapokig hallgathatom, hogy milyen trampli lettél a városban. Ezt akarod?
– Jól van, anyukám! Megteszem a kedvedért, de az is lehet, hogy inkább itthon maradok.
Az asszonyt elfutotta a méreg.
– Adok neked azonnal egy cipőt, és kész. Nem kell divatbemutatót csinálni egy falusi búcsúból. Itthon nem maradhatsz, nem ezért jöttél, nem?
Olívia megadta magát. Leült, megvárta, amíg szülei elkészülnek, aztán belebújt anyja kifejezetten ronda ortopéd cipőjébe. Apja a bajusza alatt somolygott, és közölte, hogy ő előre megy, várják már a kocsmában. A két nő tudta, hogy ittasan fog hazaérni, de nem szóltak semmit. A búcsú már csak ilyen.
Három óra tájt, amikor elindultak, már az egész falu kinn volt a templom körül. Lépni nem lehetett a tömegben. A szomszéd falvakból is jöttek, igazi jókedvű sokaság lepte el az utcákat. Néhol egy gyerek sírt, követelőzött, máshol pedig régen látott ismerősök ölelték egymást és mesélték dolgaikat. Őket folyton megállították.
A legnagyobb tömeg közepette váratlanul megkocogtatta valaki a vállát.
– De jó, hogy látlak! – kiáltott fel Brigi. – Meg akarlak hívni az esküvőmre! Nehogy azt mondd, hogy nem tudsz eljönni! Tény, hogy nem időben szóltam, de ott leszel, ugye? Lécci, lécci!
Olívia szétnézett, azt várta, hogy Barna is ott lesz valahol, de csak Brigi húgát látta.
– Eljövök! Köszönöm szépen. – A nő a nyakába ugrott.
– Nemrég mintha láttalak volna benneteket… – nézett rá elgondolkodva. – Vagy tévedek?
– Nem, de Barnának el kellett mennie, én meg inkább maradni akartam. Kár, hogy nem jöttél oda hozzánk.
– Kár! – felelte a másik.
– És mi ez a rettenetes cipő rajtad? Nem ebben voltál eddig, nem?
Olívia meglepődött. Akkor Brigi is látta őt, de nem mondta eddig. Vajon miért? Kínosan elnevette magát és elmagyarázta, miért is kényszerült felvenni anyja csúnya lábbelijét. A másik felkacagott, aztán elköszönt, mert várta a húga. Ő meg ottmaradt valami megmagyarázhatatlan érzéssel a szívében. Nyugtalan lett, de nem értette az okát.
Kép forrása: Pinterest
