A piskóta, ha nem is lett tökéletes, azért nem kellett kidobni. Kicsit mintha összeesett volna, ahogy Alma gondolta, de nem zavart senkit.
Jó vele, jó mellette, ez zakatolt az agyában. Viszont ez kevés a boldogsághoz. Nem tud róla semmit, alig ismeri pár órája. Hiába töltöttek együtt bármennyit is, ez a férfi nem tartozik hozzá. Tomnak felesége van, neki meg férje. Ő nem az a fajta nő, aki csak úgy belesétál holmi könnyű kalandba, mert épp unatkozik vagy mert szembe jön vele.
Ő ezt a férfit egészben akarta, érezte minden porcikájában, de az akarat ehhez kevés volt.
– Hogy állunk a tejszínhabbal? – kérdezte, miután kiborította a sütőformából a piskótalapot. – Pudingot is kellene tennünk rá, mert így nem lesz torta kinézete. – Valóban nem volt.
Tom elnevette magát, majd felpattant, kis híján elsodorta az asztalt, és már kereste is elő a habverőt.
– Anyám mindig kézi habverőt használt! – mondta. – Azt állította, keményebb és szebb lesz a hab, ha azzal dolgozik.
– Lehet, hogy igaza volt – mosolygott a nő. – Bár én nem lennék annyira lelkes, ha nem maga verné fel.
Tom rápillantott, és somolygott. Tetszett neki a nő őszintesége.
– Alma, én tudom, hogy nem nekem kellene mondanom, de nem hagynánk abba a magázódást? Könnyebb lenne.
Alma is megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akartam én mondani, de valahogy nem mertem.
– Tőlem tartottál?
– Nem is tudom… A magázódásban van valami távolságtartás. Valami szemérmes visszafogottság, ami nem engedi, hogy a másik közelebb lépjen.
Tom hallgatott. Gyors mozdulattal lecsippentette a doboz szélét, és egy műanyagtálba öntötte a tejszínt. Aztán nagy hévvel verni kezdte.
– Közelebb? Miért ne léphetnénk közelebb egymáshoz? – nézett fel a tálból, és a szeme most szomorú maradt.
– Te is tudod, miért nem.
– Alma, én nem tudok semmit. Viszont úgy érzem magam, mint egy ostoba kamasz. Veled akarok lenni, mindent együtt akarok csinálni veled, mert attól lesz szép a nap, hogy a közeledben vagyok.
Alma ellágyult. Ilyen szépet sose mondtak neki. Tom vajon őszintén gondolta? És ha igen, akkor mi van a feleségével? Egy szóval se említette, hogy rosszban lennének. Ő nem lesz szeretője senkinek, csak mert jó vele egy levegőt szívni. A szíve meg hiába dobog másképpen, a házasság az házasság, ha tetszik nyugtalan szívének, ha nem.
– Tom! Nem hiszem, hogy nekünk szabadna ilyesmiről beszélnünk – mondta végül.
– Miért nem?
– Azért, mert…
– Azért, mert férjnél vagy?
– Igen, azért is.
– Szereted a férjed? Boldog vagy mellette?
– Ilyesmit nem kérdezhetsz egy nőtől, akivel pár perce tegeződsz!
Tom letette a habverőt, Almára nézett hosszan, majd közelebb lépett és váratlanul megcsókolta.
A nő megdermedt. Maga se tudta, hogy a meglepetéstől, vagy attól, hogy mennyire élvezte a váratlan akciót. Belepirult, és finoman eltolta a férfit magától.
– Nem lehet.
– Már mindegy, megtörtént. Nem szabad, mert nem akarod, vagy azért, mert férjnél vagy?
– Muszáj erre válaszolnom? A hab majdnem kész, csinálok egy gyors főzés nélküli pudingot és jöhet rá a málna, jó?
Tom nem vette le róla a szemét. Látta, hogy remeg a keze, és az se kerülte el a figyelmét, ahogy Alma a csók közben belesimult az ölelésébe.
– Mindjárt jövök! – kiáltott fel a nő vidáman, és úgy menekült ki a konyhából, mintha kergették volna.
Könnyű léptekkel futott át anyja házába. Ilyen boldog nem volt évek óta. Hogy mi okozta ezt, nehezen tudta volna megmagyarázni. Egy csók? Ugyan már, az nem okoz ekkora eufóriát! Talán a tudat, hogy van a világmindenségben valaki, akinek ennyire fontos és különleges az ő személye. De nem volt ez öncélú magafényezés, inkább valami bontakozó vonzalom, amihez a férfi személyisége jelentős mértékben hozzájárult.
A konyhaszekrény még tele volt anyja után. Bontatlanul sorakozott benne a sok fűszer, cukor, liszt, teák és a pudingporok is. Mogyoró, vanília és csokoládé. Mindből volt vagy három-három. Kivette a vaníliát, és amikor csukta volna vissza az ajtót, megszólalt a telefonja.
Viktor volt az. Nem akarta felvenni. Érezte, hogy képtelen lenne pár szót is váltani most vele. De a férfi üzent is. Életbevágó, ez volt a viber üzenetben.
– Mi történt? – szólt bele köszönés nélkül.
– Na, végre, hiába próbáltalak elérni – hangzott az ingerült válasz.
– A kertben voltam – mondta Alma. Csípőből jött a hazugság és ez kicsit bántotta.
– Olivért baleset érte, gyere haza azonnal!
– Úristen! Mi történt?
– Ne kérdezősködj, hanem indulj el, majd útközben elmondom! Hallod?
– Igen, azonnal megyek! De mondd, hogy nincs nagy baj!
– Alma! Gyere, ne faggass! Olivér terád vár, téged akar!
Az asszony szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy úgy érezte, nem kap levegőt. Olivér a kisebbik fiuk volt, aki épphogy húsz múlt, de már elköltözött otthonról, mert szabad akart lenni. Ő mondta így, pedig senki nem telepedett rá.
– Megyek! – kiáltotta és kis híján elsírta magát. A pultra dobta a pudingot, felkapta a táskáját, és rohant ki a házból.
Tom már csak azt látta, hogy bevágja a kocsi ajtaját és hangos csikorgással elhajt. Kezében megállt a habverő. Dermedten nézte a habot, a frissen mosott málnát, és a tortalapot. Mi történhetett, kérdezte idegesen. Vajon ő ijesztett rá ennyire Almára?
Megtörölte a kezét egy konyharuhában és a telefonja után nyúlt. Feleslegesen. Nem tudta Alma számát.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy megismerte, egyetlen egy alkalommal se volt szüksége rá. Vele volt testben és lélekben. Most azonban sehogy. Mi késztethette ilyen hirtelen távozásra? Nagy bajnak kellett történnie, ha szó nélkül elrohan.
Finoman belenyalt a habba és megállapította, hogy a meleg nem ártott neki.
Akkor nem lesz puding, szögezte le. Azzal a málnát rászórta a piskótalapra, szépen elegyengette a szemeket, majd rákanalazta a habot a rögtönzött torta egyik cikkelyére. Aztán kést vett elő, és felvágta. A hab lágyan ringott a vékony szeleten, majd lassan, szinte megfontoltan, lekúszott a piskótafal szélén a tányérra.
Leült, belenyomta a villáját a sütemény szélébe, és kedvetlenül kibámult a kertbe. Alma elment. Lehet, hogy soha többé nem jön vissza. Ez járt a fejében, és ettől nem lett jobb kedve.
Kép forrása: Pinterest
