Alma úgy nyomta a gázt, hogy figyelmeztetnie kellett magát, hogy a végén még balesetet okoz, vagy ő sérül meg, ha nem higgad le. Olivér mindig is a finomabb lelkű, gyengébb testalkatú fiú volt a családban, nehezen bírta a terhelést, ezért kicsit el is kényeztették. Vagy fordítva. Mit jelent az, hogy őt akarja? Csak nem hal meg?
Az autópályán száguldva kihangosította a telefonját és hívta Viktort. A férje nem vette fel. Hívta vagy ötször, és ekkor már az őrület határára került. Biztosan akkor a baj, hogy nem bír telefonálni, gondolta. Hirtelen eszébe jutott, hogy meg se kérdezte, melyik kórházba vitték a fiút, vagy hogy bevitték-e vagy otthon történt vele valami. De hiába hívta őket, egyikük se jelentkezett. Aztán rácsörgött a másik fiára, ő sem. Mi a jó isten lehet? Máskor se érte el őket mindig, de ez a máskor nem számított. Annyira zakatolt a szíve, hogy attól félt, kiugrik a helyéből.
Még Tomnak se volt képes semmit mondani, annyira rohant. Biztosan nem haragszik meg rá, ezt tudta, de hasonló helyzetben ő se lett volna túl boldog, ha a másik fél csak úgy ukmukfukk elviharzik. És ahogy Tomnak eszébe jutott, neki is, hogy nem kérték el egymás telefonszámát. De ez csak ebben a világban volt furcsa, régen se tudtak volna azonnal válaszolni egymásnak, az információáramlás nem volt ennyire gyors vagy ütős. Így maradt a várakozás és a türelmetlenség, ahogy most mindkettőjüknek. Amikor letért a pályáról, és már beért a városba, legszívesebben felrobbant volna, mert nem értett, hogy van csúcsforgalom, amikor nem kora reggel és nem késő délután van. Mi az ördögöt keres ez a sok ember az utakon? Hát nem tudják, hogy neki rohannia kell? Mit totojáznak, ahelyett, hogy húznának a francba?! A kis utcák sorát elhagyva, átgurult a híd alatt, majd ki a rakpartra és nyomta volna a gázt, de nem lehetett. Amikor megcsörrent a telefonja, és látta, hogy a nagyobbik fia, alig kapott levegőt.
– Szervusz, anyus! – szólt bele a srác viccesen. – Mi történt? Megérett a cseresznye?
– Mit szórakozol, Gábor! – rivallt rá. – Inkább azt mondd, mi van Olivérrel, mert apátokat nem érem el, és majd megőrülök az idegességtől. – A srác egy pillanatig hallgatott.
– Olivérrel? – kérdezett vissza értetlenül.
– Igen, igen, miatta jöttem vissza, mert Viktor azt mondta, baleset történt.
– Anya, higgadj le! Én nem tudom, hogy ti milyen játékot űztök egymással, de mi most jöttünk ki az uszodából, és pár perce az öcsém még élt és virult. Elhiheted, épp egy csajt fűz most is, rá várok, mert mennék már enni valahová.
– Azt mondod, semmi baja?
– Igen, azt. Hidd el, hogy egészséges, mint a makk. Apának baromi szar viccei vannak, ezt tudjuk, de most azt hiszem, túllőtt a célon.
Alma csúnyát mondott.
– Ejnye, ejnye, hát szabad így beszélni egy felnőtt nőnek, akinek két fia van? – nevetett Gábor. – Hogy ezt a mondatot egyszer én mondhattam el, az maga a csoda!
– Kisfiam, örülök, hogy boldog vagy! Nem tudnád előkeríteni azt a nőcsábász öcsédet, hogy teljesen megnyugodjak?
Alma szívdobogása kezdett csillapodni, dühe ellenben csak nőtt.
– Dehogynem. Mindjárt megnézem a bejáratnál, azt beszéltük meg, ott fogom várni, miután felszedte a kiscsajt. Tartsd!
Azzal hallatszott, hogy elindul, majd pillanatok múlva odaordít a Don Juannak.
– Gyere már ide, mert anya kivan. Bocs, mindjárt visszaadom az öcsémet! – vigyorgott a lányra elbűvölően. A lány elpirult, és nem mert ránézni. Egyértelmű, hogy kettőjük közül nem neki kell rádumálnia magát a lányokat, gondolta. Hiába, aki jóképű, az jóképű, szögezte le nem kis önérzettel.
Olivér haragosan rápillantott, de nem mondott semmit. Elindult felé, majd egészen közelről odasziszegte:
– Ezért megöllek, de anyát is!
– Hallottam! – mondta Alma vidáman. – Szóval élsz? Semmi bajod?
– Neked is minden jót anya! Örülök, hogy nem engeded elfelejteni egy pillanatra sem, hogy a te kicsi fiad vagyok.
– Édesem, azt hittem, kórházban haldokolsz! Mit vársz tőlem, legyintsek erre a hírre? Mondjam, hogy jaj, de jó, majd később meglátogatlak?
– Nem, erre nem gondoltam, de honnan ez a fals információ?
A fiú érezhetően meglepődött, ahogy megtudta, anyja miért is keresi.
– Na, mit gondolsz?
– Csak nem apa golyózott be? Tegnap is fura volt, már attól tartottam, megüti a guta, úgy tombolt.
– Azt hiszem, ideje lesz beszélnem vele…Mindenesetre örülök, hogy rendben vagy, meg Gábor is. Hagylak is! Puszillak, édesem.
– Szia, anya! Nyugodj meg, rendben vagyok. Viszont apával jó lenne tisztáznotok ezt az egészet, mert durva, hogy ilyesmit talált ki.
Alma kinyomta, és lüktető szívének csillapodása után az agya kezdett felforrni. Sejthette volna, hogy Viktor mindenre képes, de ilyen aljasságot nem feltételezett róla. A gyújtogatás után azonban nyilvánvaló volt, hogy elment a józan esze.
De most nem hagyja annyiban. Nem fog bólogatni és tűrni, mint annyi éven át. Vége a kedves és rendes feleségszerepnek. Ahogy bekanyarodott az utcájukba, a Szilfába, amelyben végig akácfák álltak mintegy fityiszt mutatva az elnevezésnek, összeugrott a gyomra. Veszekedett már ő eleget, de sose nyert. Viktor mindig úgy forgatta a szó, hogy mindig rosszul jött ki a vitából. Most azonban volt valami vagy valaki, aki erőt adott neki. Ez a valaki azonban mintha egy másik világban maradt volna.
Leparkolt, és nagy levegőt vett. Még nem tudta, hogy káromkodással vagy számonkéréssel nyisson-e, de abban biztos volt, hogy Viktor kész tényekkel várja, és minden szavát, gondolatát megtervezte előre.
A kis vaskapu nyitva volt, így táskájába kapaszkodva felgyalogolt a lépcsőn, és lenyomta a kilincset.
Az ajtó nem nyílt, pedig a férje gyakran elfelejtette kulcsra zárni. Most azonban valószínűleg hallani akarta, hogy megérkezik, ha netán nem venné észre, hogy az utcán megáll a kocsi.
– Isten hozta az én kedves feleségem idehaza! – állt az előszoba közepén a férfi és gúnyosan vigyorgott. – Hát mégis csak tudtad, hová kell jönnöd?
– Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltott rá Alma.
– Ugyan, ugyan, hagyd a drámát! Hazajöttél volna, ha hívlak? Ha közlöm, hogy veled szeretnék lenni? Na, ugye!
– Hagyjuk ezt az ócska szöveget! Hogy mertél olyasmit állítani, hogy Olivér bajban van? Hogy mertél játszani az érzéseimmel?
Viktor felröhögött.
– Hogy mertem, drága Almám? Te épp mi a jó eget csinálsz ott az isten háta mögött? Egy idiótával kacérkodsz, közben meg rajtam röhög a fél falu.
Alma legszívesebben elnevette volna magát. Viktor meg a falu? Azt se tudták pontosan, ki a férje, nemhogy vele foglalkozzanak.
– Nem kacérkodtam. A falut nem érdekled, ebben biztos lehetsz. Sose szeretted, mit érdekel téged, ki mit gondol rólad. Mindig lenézted az ottaniakat, most meg a véleményük érdekel?
– Ejnye, de nagy szád lett! Ennyit tesz egy kufircolás? Mindjárt ki mered nyitni?
– Hagyjuk ezt! Nem magyarázkodom egy olyan embernek, aki hazudik a gyerekünkről. Szánalmas vagy!
– Én? Te vagy szánalmas. Ötven múltál és azt hiszed, kellesz még valakinek? Na, mondjuk ki nyíltan, elvirágoztál már rég, Alma. Lásd, nekem se kellesz, nemhogy egy idegennek, aki szánalomból levágta a füvet annál a bolond anyádnál.
Alma elvörösödött a méregtől. Minden ízében bántották, megalázták, de semmi nem fájt neki annyira, mint az, hogy anyját bolondnak nevezték.
– Gyűlöllek! – kiáltotta. – El akarok válni tőled, mert te magad vagy az ördög!
– Még mit nem! – vicsorgott Viktor. – Hogy majd a ház fele elússzon? Abból nem eszel, drágaságom!
– Nekem csak annyi kell, ami jog szerint jár! – felelte csendesen.
– Egy kurva ne ugráljon! Világos?
– Egy gyújtogató se nagyon! – hangzott a válasz csípőből.
Alma már nem tudta meg, mit mondott volna erre a férje, mert az ököllel az arcába ütött. Megtántorodott és nekiesett az előszobaszekrénynek. Még hallotta a saját feje koppanását a kövön, aztán sötét lett.
Kép forrása: Pinterest
