Fél éve vagyunk együtt Izával. Kedves, vicces, jó vele. De érzem rajta a bizonytalanságot. Mérhetetlenül nagy benne a szeretetéhség, bár tagadja. Mesélt a szüleiről, tudom, hogy anyjával közel állnak egymáshoz, ami természetes, hisz ő nevelte fel. Nekem tetszik, hogy lelkes és kitartó mindenben. Ritkán érzem magam ennyire felszabadultnak magam más társaságában. Volt már több hosszabb-rövidebb kapcsolatom, ez mégis egészen más. Hogy mitől más, nem tudom megfogalmazni. Talán amiatt, hogy érzem benne a jövőt. Eddig nem foglalkoztam ilyesmivel, most se rágom tövig a körmöm, de el tudom képzelni, hogy Izával éljem le az életem, már ha lehet ilyet mondani a mai világban. Ez a fél év persze kevés egy komoly döntéshez, de már az sem kis dolog, hogy megfordult a fejemben.
Amikor anyáék találkoztak vele, azonnal megkedvelték. Ismerem anyut, nem tudná megjátszani magát. Apu pedig nem is akarja, mert egyenes ember. Mosolyogva figyeltem, ahogy körbejárják egymást, tapogatóznak, aztán elégedetten felsóhajtanak. Rendben lesz. Mégis van valami, amitől nem kerek a dolog. Iza féltékeny. Úgy hiszem, mindenkire, de nem mondja, mégis benne van a levegőben. Pedig nem adok rá okot. Nem szoktam két vasat tartani a tűzbe, most se teszem. Utálom a zűrös játékokat. Ha valami nem megy, megmondom és lépek. Most azonban nem tudom, hányadán állunk. Nem bámulok idegen csajokat feltűnően, csak úgy, ahogy mindenki más. És gondoljon bárki bármit, azért nézek rá egyre, kettőre, mert van szemem. Eszemben sincs felszedni őket, semmit az égadta világon nem akarok tőlük, de csukott szemmel nem járhatok. Engem is megnéznek, ami tagadhatatlanul tetszik. Minek alakoskodjak? Kinek ne tetszene?
Egyik nap Iza azt mondta, menjünk fel hozzájuk, ideje találkoznom az anyukájával. Persze beleegyeztem, de nem ez a kedvenc időtöltésem. Mégis túl kell esni rajta, tudom.
Az anyukája csinos nő. Sokkal jobban néz ki, mint a korabeliek. Főleg akkor tűnt fel, amikor érkezésünk után átöltözött. Kifejezetten fiatalos és kedves. Érezhetően nagyon szereti a lányát. Azt se tudta, mivel kedveskedjen nekünk, de nem volt tolakodó. Nekem nagyon tetszett a közvetlensége, anyu sokkal visszafogottabb. Iza anyukája azonban beszédes, barátságos. Nem zavart, hogy körülöttünk lebzselt. Viszont volt a levegőben valami, ami nekem nem tetszett. Megfogalmazni nem tudnám, azt viszont éreztem, hogy egy idő után Iza befeszül. Próbáltam végiggondolni, ki mit mondott, vagy tett, hogy rájöjjek, mi lehet az oka, de nem sikerült. Aztán elfeledkeztem róla, mert bementünk a szobájába, és kis híján szeretkeztünk. Odavagyok érte. Szép, kedves, szenvedélyes. Kell ennél több? Ja, ne felejtsem el, okos. De tényleg. Ott, a szobában minden olyan volt, mint szokott. Ezért gondoltam, hogy tévedtem. Pár nappal később azonban kiderült, hogy mégse, mert fura kérdéseket tett fel nekem, miután kiültünk a Duna-partra egy padra. Kellemesen sütött a nap.
– Nem is mondtad, milyen anyukám! – kezdte.
– Kedves, barátságos! – feleltem óvatlanul. Pontosabban őszintén, mert így is gondoltam.
– Örülök…– felelte, de a hangjában nem volt öröm. – Kérdezhetek valamit? De ne nézz rám furán, jó?
– Persze! Ígérem, majd elfordulok…- mondtam nevetve.
– Szerinted, anyám jó nő?
A szemem kikerekedett. Erre nem számítottam. Még sose beszélgettem a barátnőimmel az anyjukról ilyen körítésben.
– Csinos. Férjhez akarod adni? – közelítettem finoman, mert éreztem, hogy ingoványos talajon mozgunk.
– Még az is lehet. De az a kérdésem, hogy neked bejönne-e?
– Iza, nem értelek. Azt akarod tudni, hogy tetszik-e nekem, mint nő? Ugyan mi a fenének tetszene? – Éreztem, hogy hangom élesebb a kelleténél.
– Igen, ezt. Válaszolj!
Hangja erőtlen volt és idegen.
– Én ilyesmivel nem foglalkozom, mert számomra ez nem lehet kérdés. Ne haragudj, de ez baromság. Veled vagyok, miért gondolnék ez ügyben az édesanyádra?
Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, ami piszkosul nem tetszett.
– Tudom, hogy idegesítő vagyok, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. Szerintem, anya túlságosan jó nő, és nyomulósabb a kelleténél.
– Én nem ismerem őt. Nem hiszem, hogy baj lenne, ha nem egy otthonkában ülő néni. A mai nők már nem olyanok. Nem vagy büszke rá?
– De, de! – tette hozzá sietve. Aztán sokáig hallgatott.
– Mi a gond? Mondd már ki, mert nem értem, miért jött elő ez a téma? Miért fontos neked, hogy én milyennek látom az anyádat?
Nem nézett rám, a földet bámulta. Finoman megérintettem a vállát, mire éreztem, hogy bemerevedik.
– Úgy érzem… – mondta. Aztán megint elhallgatott. – Úgy érzem, te bejössz anyának, mint pasi. Láttam, hogy néz rád. Meg is érintett.
Lefagytam. Ekkora hülyeséget már régen hallottam. Az a nő a barátnőm anyja. Miért gondolna rám másként? Akkor látott először, szimplán kedves volt. Ez a beszélgetés cseppet se volt ínyemre. Ezek után majd nem mehetek hozzájuk, mert Izában gyanú ébred? Miféle ökörség ez a részéről? Hogy juthatott ilyesmi az eszébe?
Magamhoz húztam. Megcsókoltam a haját. Hagyta.
– Szerintem, hagyjuk ezt. Nem jövök be. Ne keverd össze a kedvességet bármi mással. Jobb lenne, ha fújna rám?
– Komolyan ezt gondolod?
– Eszembe sincs mást gondolni. Ne viccelj már, hogy ilyesmivel elrontod a saját kedved. Nézz már a tükörbe, ha nekem nem hiszel. Zárjuk le ezt a témát, mert nincs értelme. Jó?
Izabell bólintott. Épphogy elmosolyodott. Nem tudom, meggyőztem-e valamiről, az viszont kellemetlen volt, hogy bogarat ültetett a fülembe. Most hogy a fenébe viselkedjek az anyjával? Tényleg jó nő, de nem úgy. Nem gondolnék rá máshogyan, mint arra a nőre, aki esetleg az anyósom lenne. Egyszer. De így hogy menjek bele bármibe is, ha netán komolyabbra fordulna a kapcsolatunk? Ideges lettem. Elment a kedvem mindentől. Értem én, hogy ki kellett mondania, de bár ne tette volna. Most hogyan tovább?
Kép forrása: Pinterest
