Azt hiszem, jó anya vagyok. Tényleg törődöm a fiammal, tízéves kora óta teljesen egyedül nevelem. Mondhatom úgyis, hogy lesem minden kívánságát, azt főzöm, amit szeret, és természetesen mosok, vasalok rá, ami nekem nem nehézség, hanem az élet velejárója. Jóban vagyunk, mindig is közel álltunk egymáshoz, még kamaszkorában is. Akkor volt ugyan némi eltávolodás köztünk, amit nehezen viseltem, de hamar rájött, hogy nincs még egy ember, akire ennyire számíthatna, mint én.
Jóképű srác lett belőle, kicsinek is aranyos és szép volt, de most kifejezetten kellemes külsővel rendelkezik, emellett okos és vicces. Ha nem az enyém lenne, akkor is tökéletesnek látnám. Mindig előzékeny és figyelmes, soha egy születésnapomat vagy névnapomat nem felejti el. Én akkor érzem jól magam, ha a kedvére tehetek, de hát kinek tegyek, ha nem neki, hiszen ő az egyetlen gyerekem.
Amikor egyetemre ment, akkor se költözött el itthonról, azt mondta, nincs kedve kollégiumban lakni, és különben is itthon neki jó, nem zavarja senki. Ha eljárt szórakozni, én mindig megvártam, még akkor is, ha hajnali négykor ért haza, és főztem neki kávét vagy csináltam reggelit. Ahogy neki jólesett. Nem mondom, hogy könnyű volt fent maradnom, de egy anya ilyen. Mindent megtesz a szeme fényéért. Azt hamar észrevettem, hogy ragadnak rá a lányok, mint említettem, okos és vonzó, olyan, amilyenből kevés van. Az a kis bizonytalanság, ami meg még benne van, akár a szexepilje is lehet. Én nem ítélkezem, hiszen, ha az apja fele ennyire jó fej lett volna, akkor nem válunk el. Pontosabban nem keres magának valami ribancot, aki fél fizetését a szoláriumban és a műkörmösnél hagyja. Nekem ilyesmire sose volt szükségem, nem mintha elhanyagolnám magam, de szándékosan nem okozok magamnak bőrrákot, a körmömet meg magam is rendben tudom tartani.
Ötvenhat éves vagyok, de már eszemben sincs a férfiakkal foglalkozni. Mind idióta, és cselédet akar maga mellé, amiből én köszönöm, de nem kérek. A lányok, akik a fiam körül zsongnak egy ideig eljátsszák a nagy szerelmet, majd előbb-utóbb követelőzni kezdenek, de vasalni vagy főzni egyik se tud. Kérdeztem is már Zsombort, hogy mi lesz vele nélkülem, de mindig csak mosolyog és azt feleli, nem aggódik, fiatal anyja van. Egy-egy lány sokkal rámenősebb, mint az elvárható lett volna, legszívesebben lerángattam volna őket a fiamról, mert amikor hazahozta őket, úgy tapadtak rá, mint a légy a ragadós papírra. Ellenszenvesek voltak, nyafogtak, és köszönni is alig tudtak. Már azt vártam, lassan erőszakot tesznek a fiamon, annyira nyomultak, de Zsombor végül lekoptatta őket. Csodálkoztam volna, ha ilyen lányok mellett boldog lett volna, ám mindig legyintett, és annyit mondott gyönyörű mosollyal az arcán, hogy ő olyan lányt szeretne, aki nekem is megfelel. Persze az is jó lenne, ha hasonlítana rám. Nem külsőleg, hanem jellemében. Ezt nem őt tette hozzá, az én fiam nem tapintatlan, ezt én gondoltam, mert ez így természetes.
Nagyon örültem neki, hogy még keresgél, mert egy férfiember ne nősüljön korán, és tényleg keresse meg a neki megfelelőt, és aztán horgonyozzon le. Ő nem az a csapodár fajta, ebben nem az apjára ütött. A Teremtő úgy látszik, mégiscsak kárpótolni akar valamivel.
Mostanában azonban megváltozott a fiam. Mintha titkolna előlem valamit. Kérdeztem tőle, mit szeretne harmincadik születésnapjára, de nem adott egyenes választ, csak hümmögött. Máskor vagy főztem neki valami extrafinomat, vagy elmentünk étterembe. Most azonban nem állt elő semmivel. Faggattam, bántja-e valami, de tiltakozott.
Azt is megfigyeltem, hogy sokszor kimaradozik, és kéri, hogy semmiképp ne várjam meg. Éjnek évadján üzeni, hogy nem jön haza, egy barátjánál alszik, de én azért várom, hátha meggondolja magát. Nehéz leszokni a rutinról, ami hosszú éveken át bevált. Különben is csak akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy jó helyen van. Lacit és Zsoltit is kedvelem, nem bánom, ha velük van, a munkatársait azonban nem ismerem. Egyszer szerettem volna beugrani az irodába, de megtiltotta. Fel nem foghatom, miért baj az, ha egy anya látni akarja, milyen körülmények között dolgozik a fia.
De nem vagyok én erőszakos, megértettem, és nem mentem be, csak a portással küldettem fel a fánkot, ami mindenkinek ízlett. Nem csoda, hiszen friss és meleg volt, no meg igazi szalagos, amilyet az anyámtól tanultam.
Próbáltam beszélgetni vele mostanában, de azt veszem észre, hogy egyre kevesebb időt tölt otthon. Találtam már mozijegyet a nadrágja zsebében, és egyszer egy éttermi számlát is. Úgy tűnt, mintha megszaporodtak volna a programjai, és az ingeinek is fura illata lett. Az is lehet, hogy képzelődtem, de éreztem valami fűszeres, nem túl kellemes parfümöt. Én csak a virágos-édes illatokat szeretem, így azonnal feltűnt. Megkérdezni nem akartam, mert mit gondolhatott volna? Tán szaglászom a dolgait? Eszemben sem volt, de az ember nehezen állja meg, hogy ne nézzen utána azoknak a dolgoknak, amik zavarják. Vártam, hogy mikor mondja el, mit csinál, és hol jár, de nem tette. Múltak a hetek, és én egyre rosszkedvűbben jöttem rá, hogy mind messzebbre kerül tőlem. Nem mintha ne lett volna továbbra is kedves hozzám, sőt hozott egy cserepes virágot is, én mégis tudtam, hogy valami nincs rendben. Ismeretlen változás következett be az életünkben, ami nem tetszett nekem. Fájt látnom, hogy hazudik. Már attól is tartottam, hogy rossz társaságba keveredett, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen jófiú, annak neveltem, biztosan nem lépne be semmilyen szektába. Kábítószert se fogyasztana, arra nagyon figyeltem mindig is.
Végül ma reggel, miközben a kávéját itta, és nem a telefonját babrálta, amiért folyton rászóltam, rám pillantott, de olyan félős-kedvesen, ahogy egy igazi kisfiú, és kinyögte:
– Anya, én elköltözöm!
– Micsoda? – kiáltottam fel döbbenten. A kávéscsésze is úgy maradt a kezemben.
– Úgy gondolom, ideje már albérletbe mennem, mert maholnap harminc leszek.
– És? Ehhez mi köze a kornak? – jajdultam fel.
– Jó lenne, ha már te is a saját életedet élhetnéd…
– Zsombor! Valami rosszat tettem? – kérdeztem remegve. – Nem szeretsz már itthon lakni?
– Nem erről van szó, anya…
– De kisfiam, mondd meg, mi nem jó és változtatunk rajta! Zavarlak reggelente? Vagy túl sokat faggatózom? Meg kell értened engem. Te vagy a mindenem, a legfontosabb, hogyne akarnám tudni, mi van veled. Nekem az a fontos, hogy boldog legyél!
– Anya…Nem zavarsz. Nem baj, ha kérdezgetsz, hiszen tudom, hogy szeretsz, azért teszed.
– Jó, örülök, hogy így látod. Akkor nincs komoly baj, ugye? Az albérletre meg kár kidobnod a pénz, amíg én itt vagyok!
Láttam rajta, hogy nem egyezik a véleményünk.
– Te nem így gondolod? – néztem rá idegesen. A gyomromat összeszorította a félelem, nyelni is alig tudtam.
– Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy…
– Minek? Hiszen ez mindkettőnknek jó! Nem vagyok egyedül, de te sem. Éntőlem hozhatsz ide lányokat, csak ne aludjanak itt, ha kérhetem. Ez olyan nagy kérés?
– Nem. Viszont én össze akarok költözni Lucával.
Elsápadtam. A szívem majd kiugrott a helyéből.
– Kivel? – suttogtam.
– Lucával, akivel fél éve ismerkedtem meg. Úgy gondoljuk, jó lenne, ha együtt élnénk, főleg, ha később el akarom venni feleségül.
– El akarod venni? – Megsemmisülten pislogtam a konyha közepén, és úgy, de úgy fájt a szívem, mint még soha. Talán csak akkor, amikor az apja egyik napról a másikra elhagyott.
– Igen! Luca csodálatos!
– Értem.
– Hidd el, ha megismered, meg fogod szeretni.
– Aha… Csodálatos – ismételtem utána, de csak egy kérdés nem hagyott nyugodni: mit rontottam el?
