Hosszú és kellemes napon volt túl Dubrovnik legújabb (jövendő) könyvesboltjának tulajdonosa, bár egy kicsit elbizonytalanodott, amikor Walter hosszan ecsetelte neki, hogy szerinte, nem olyan boltra van szükség itt, amilyet ő tervez. Ma az emberek már alig állnak meg olvasni, és a könyvek se kötik le őket igazán. Rozi gyomrában gombóc keletkezett, ahogy hallgatta őt, és bár legszívesebben vitatkozott volna vele, a szíve mélyén kezdett igazat adni neki. Walter azt javasolta, hogy a hely legyen egy kávézó is egyben, amelyben el lehet üldögélni egy forró napon. A hideg és illatos limonádé nem nagy befektetés, nem beszélve a hűvösről, amit a hely nyújthat abban a kellemes utcában. Az ajtó elé is ki lehet helyezni pár kerek asztalt, néhány karcsú széket, és odabent is elücsöröghet az, aki tényleg a könyvek társaságára vágyik. Az üzlet nem feltétlenül a turistáknak szólna, mert Dubrovnik Dalmácia talán legforgalmasabb városa, ám lakossága, amelyet 41 ezer főre becsülnek, egész évben aktív része a közösségnek. Ezeken morfondírozva egyik pillanatban megnyugodott, a másikban elkezdett félni döntésének következményeitől. Ezt leszámítva a nap izgalmas és érdekes volt. Annyit evett és ivott, hogy úgy érezte, ki fog pukkadni, és tudta, hogy ez nem maradhat így. Ha eddig meg tudta őrizni az alakját, ezután se lehet másképpen, mert tagadhatatlanul tetszett neki, hogy ketten is érdeklődtek utána.
Walter nem kísérte haza, amit nem bánt, mert jólesett neki egyedül lenni a gondolataival. Ám ahogy bekanyarodott a keskeny kis utcába, azonnal rossz érzés fogta el. Nem tudta volna megmagyarázni, mitől keletkezett benne valami ideges sejtelem, de nem is kellett sokáig töprengenie, a bejárat magas, barna faajtaján két szó várta. Valaki fehér spray-vel a Go home feliratot fújta rá, és kétszer alá is húzta, hogy hatásosabb legyen. Szívét jeges rémület markolta szorosra, de hiába tekingetett jobbra-balra, a közelben nem volt senki. Gyorsan előkapta a telefonját és lefotózta. Ivonak küldte, és várta, vajon mit mond rá. Az öreg azonnal felhívta.
– Ne aggódjon Rozina, ez majdnem mindenkivel megtörténik, aki le akar telepedni. Van a városban egy banda, aki azzal szórakozik, hogy el akarja riasztani a betelepülni vágyókat, mondván, Horvátország maradjon a horvátoké – mondta csendesen.
– De én nem akarom elvenni az országot, nem hódítani jöttem! – kiáltott fel az asszony idegesen. – Különben se a középkorban élünk.
– Nyugodjon meg, gyenge próbálkozás ez, semmi több. Bele fognak nyugodni, és mint említettem, mások se menekülnek az üzenetek elől. Reggel jövök és megpróbáljuk eltávolítani, rendben?
– Ettől nem lettem nyugodtabb! – felelte gyorsan, és kisimított egy tincset a szeméből. Azt hitte, már csak az ágy várja, de szembe kellett néznie egy újabb gonddal, és még írnia kellett a lányainak is. Vajon ők belenyugodtak már? Érdekes, hogy minden körülmény ellene dolgozik. A lányok nem boldogok, a főnöke megpróbálja hazacsábítani, és most valakik drasztikusabb eszközökhöz folyamodtak. Ahogy lenyomta a kilincset, véletlenül hozzáért a felirathoz, és az kicsit elmosódott. Szóval nemrég járhattak arra azok, akik figyelmeztetni akarták.
A házban olyan csend fogadta, amilyet legbelül se érzett már jó ideje. Ledobta a táskáját a kanapéra, és felment az emeletre zuhanyozni. Majd elnyomta az álom, de az járt a fejében, hogy mi lesz akkor, ha nem tesz eleget a felszólításnak? Vajon megelégszenek-e ennyivel? Hosszan hánykolódott az ágyában, és nem jött álom a szemére. Minden porcikája fáradt volt, de gondolatai nem hagyták aludni. Mire végre sikerült neki, hajnalodott, de a nap első sugarainál hatalmas csörömpölés riasztotta fel. Valaki betörte a fenti szobák egyikének az ablakát. Egy hófehér követ göngyöltek szintén hófehér papírba, és arra írták rá újra a kapun lévő üzenetet, ha egyszer még nem lett volna világos. Rozi felült, és hirtelen azt se tudta, álmodta-e az egészet vagy sem. Szíve vadul kalimpált. Óvatosan kikászálódott az ágyból, és szinte guggolva közelítette meg az „ajándékot”. Valaki nagyon nem akarta, hogy ott legyen, ez már kétségtelen volt. Tényleg egy ottani banda műve lett volna? Vagy Walter nyúlt más módszerekhez? Egyiket se akarta elhinni. Az zavarta, hogy a kézírás nem volt ismerős a számára, és érdekes módon se magyar, se a horvát nyelv nem felelt meg a támadónak. A nemzetközi nyelv egyértelmű, gondolhatta a feladó.
Mielőtt még belemerült volna az addig ismeretlen rémületbe, hangos dörömbölés hallatszott a lenti ajtón. Egész testében megremegett. Talán valaki eldöntötte, hogy kézbe veszi a dolgokat és személyesen adja tudtára, hogy mi a véleménye a külföldiekről? Vagy félreérthetetlenül akarja közölni, hogy húzzon a fenébe? Belebújt egy pólóba és egy sortba, majd lekocogott ajtót nyitni.
– Ki az? – kérdezte óvatosan.
– Csak én! – felelte Ivo. – Ne féljen, nem akarom bántani. Láttam az ablakot.
Rozi kitárta az ajtót, és akkor vette csak észre, hogy a lába is remeg. Mezítláb álldogált a kövön, és rémülten nézett az idős férfira.
– Maga nem figyelmeztetett, hogy bajom lehet! – mondta neki szemrehányóan. – Pedig tudott róla.
– Igen, tudtam. Ne haragudjon, de nem gondoltam, hogy idáig merészkednek. Higgye el, ha jelentjük, hamarosan elkapják őket, a rendőrség egy idő óta már nyomoz.
Rozi összefonta karját a mellkasán, és kétkedéssel hallgatta a korai vendéget, aki most is, mint mindig, feltűrt vászoninget, és halásznadrágot viselt, amelyen vizes foltok éktelenkedtek.
– Nem akarok rendőröket látni! Bízom benne, hogy ha látják, hogy maradni akarok, belenyugszanak. Semmi közöm a nagy honvédő háborújukhoz, én csak boldog akarok lenni ebben a városban.
Ivo megcsóválta a fejét.
– Azt nem értem, hogy az ablakát miért törték be, ilyen eddig egyszer se történt. Mindig megelégedtek a feliratokkal.
– Én meg végképp nem értem a helyzetet. Mondja Ivo, mi lett azokkal, akik hozzám hasonlóan ide akartak költözni?
– Nem tudom…Azt viszont látom, hogy maga reszket! Beenged? Vagy tudja mit, elugrok egy jó kávéért, de nem olyan gyenge löttyért, amit maguk isznak. Addig üljön le, igyon egy pohár vizet. Hozok némi reggelit is.
– Nem vagyok éhes, még félig alszom!
– Felesleges próbálkoznia, úgyse távolít el! Üljön le, öt perc és itt vagyok! – Azzal sarkon fordult és el is tűnt a kanyargós utcában.
Rozi tényleg ijedt volt, de még inkább tanácstalan. Mi a fene akar ez lenni? Mennyire kell komolyan vennie az egészet? És ha eltalálták volna alvás közben? Meg is halhatott volna. Ennek gondolatára még idegesebb lett. Mégis szót fogadott, és lehuppant egy támla nélküli székre, ami ott árválkodott a fal mellett, és várta a régi tulajdonost, akire ha akarta, ha nem, haragudott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
