William Jacob Montgomery 11. rész

“Bólintottam. Jólesett a kedvessége. Megigazítottam a hajam, visszagyűrtem a sapka alá minden egyes tincset, leporoltam magam, és visszasomfordáltam dolgozni. Vajon Webster meddig tudja tartani a száját? Nem megbízható, pénzéhsége még a rumszeretét is felülmúlja. Miközben pucoltam a fonnyadt burgonyát, alig vártam, hogy beszámolhassak Patkány Joe-nak.”

A lány szemében rettenetes kétségbeesés ült.

– Kifelé! – szóltam a fiúknak. Látványosan elkotródtak, de nem értették, hogy miért hagyom a dolgokat ennyiben.

 
 

– Hallgatlak! – fordultam a lányhoz. – Először is a nevedet szeretném tudni.

– Rose White vagyok – felelte csendesen sírdogálva.

– Értem, szóval semmi Robert…Világos! Ne bőgj, hanem beszélj! De ha hazugságon kaplak, repülsz, és nem ment meg holmi bőgicsélés. 

A lány lerogyott az egyik székre és belefogott a történetébe.

Kapitány úr, nem hazudtam önnek, vagyis nem mindenben. A mostohaapám zaklatott, kerülgetett folyton. Már az is elég volt, ahogy rám nézett. Rettegve vártam, hogy mikor szorít be az egyik szoba sarkába és tesz erőszakot rajtam. Anyám gyenge asszony, beteges, neki nem mondhattam el. Egyetlen módon szabadulhattam, ha megszököm. Egyik nap alkalmam nyílt erre. Az sem tudtam, merre menjek, a lábam a kikötőbe vitt. Sokáig bolyongtam céltalanul, amikor megláttam önt feljönni a hajóra. Valakihez odaszólt nevetve, nem értettem, mit, de úgy gondoltam, ön nem lehet gonosz ember. Aztán sikerült fellopóznom és elbújnom. A többit már tudja.

Már nem sírt, de ez rosszabb volt annál. A hangjában olyan mély fájdalom lapult, hogy a legzordabb kapitánynak is megesett volna rajta a szíve. Emellett, tudtam, hogy igazat beszél.

– Mi lesz most velem, uram? – kérdezte nagy sokára, miután hallgatásom nem elégítette ki. Honnan is tudhatta, mit gondolok, hiszen zord ember hírében álltam.

– Még nem tudom, kitalálok valamit, de most vissza kell mennem a vendégeimhez. – Ez volt a teljes igazság, bár nem szívesen mondtam ki.

– Akkor nem küld el?

– Nem Rose, egyelőre maradhatsz, de még ki kell gondolni, hogy a legénységtől hogyan óvjalak meg.

Ekkor a nyakamba borult. Mosolyogva lefejtettem a karját.

– Maradj itt! – szóltam rá nevetve. A szentségit, hát milyen ember vagyok én? Nem túl következetes, ez most látszott.

– Köszönöm kapitány, higgye el, hasznomat fogja venni – És olyan szemekkel nézett rám, mint egy hálás kölyökkutya. – Mondanék még valamit, ha nem bánja! Kérem, legyen nagyon óvatos a hölggyel, aki a foglya.

– Ezt meg hogy érted? – Fordultam vissza már az ajtóból. Szemem összeszűkült a haragtól. Ugyan mit jelenthet ez a mondat?

– Most menjen, majd később mindent elmondok. – Hangjában sürgetés volt, de amolyan mindentudás is, ami alaposan meglepett. Rose ismerte volna Amélia Tanner-t? Mi jöhet még a mai napon?! Úgy látszik, mindenkinek van egy titka. Tudtam, hogy Greg-nek is van, csak még nem jöttem rá, hogy mi. Vajon mi az ördögöt tudhat ez a lány Amélia Tanner-ről?

Rose

Elájultam. Én, Rose White, akit az apja úgy nevelt, mintha fiúnak született volna. Amíg apám élt, vívni tanultam, emellett, ha anyám nem látta, megülhettem a lovat az igazi nyerekben. Nem kellett féloldalasan kínlódnom, mint a többi szemérmes kisasszonynak, csak azért, nehogy a bokánkból kivillanjon egy darabka a férfiszemek elcsábítására. Elájultam! Ez volt a legrosszabb, ami történhetett velem. Magam sem értettem. Váratlanul kiszökött belőlem az élet. Persze tanúk is voltak. A hajam pedig elárult. Mégiscsak le kellett volna vágnom fiúsra. Pontosan olyan ostoba nő vagyok, mint a többi…A hiúságom most lerántotta a titkomról a leplet. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy Dick, a szakács térdel mellettem, de az arcán nem aggodalom ült. A szemében olyan kajánság vibrált, hogy legszívesebben képen töröltem volna.

Majd megjelent a kapitány is. Rettegtem tőle. Vagy inkább a haragjától és attól, hogy mit tesz velem ezek után. Nem tombolt, nem akart kidobatni. Érthetelenül viselkedett. Láttam  szemében a haragot, de a meglepődést nem. Vajon tudott már rólam? Rájött a titkomra, csak hallgatott? Nem mertem megkérdezni tőle. Sírásom viszont meghatotta. Elértem, amit akartam. Maradhattam, bár most még nagyobb veszélyben vagyok, mint eddig, hiszen ketten tudják rajta kívül, hogy nem Robert vagyok. Mi van, ha valamelyikük elárul? Dick-től nem tartottam. Ő olyan jóságos nagy hólyag volt, aki a légynek sem tudna ártani. De Webster már nem volt angyal. Éreztem, hogy óvatosnak kell vele lennem. Eldöntöttem, kerülöm, ahogy csak tehetem. Ami a legjobban izgatott, az mégsem a saját sorsom volt, hanem Amélia Tanner jelenléte. Amélia egy boszorkány. Egy kígyó, aki csodálatos álruhát öltött. Ez a nő úgy mosolygott, hogy a férfiak elolvadtak tőle, de a szíve olyan hideg volt, mint az Északi-sark jege. Ez nem is lett volna baj, más azonban igen. Már az első találkozásnál ismerős volt, de csak most jöttem rá, hogy ki ő.

Egyik nap, évekkel ezelőtt, amikor még boldogan éltem Londonban, apámnál járt Mr. Tanner-rel, hallottam, hogy megfenyegették atyám. Hallgatóztam, mint sok más esetben, hiszen egy lány élete gyakran unalmas. Azt mondta neki, hogy tönkreteszi anyagilag és erkölcsileg is. Sziszegve, mint a legaljasabb kígyó,  ezt mondta neki:

– Mr. White, ugye nem gondolja komolyan, hogy nemet mond? Gondolkodjon! Választania kell! Ha rosszul dönt, akkor vége ennek a csendes életnek, amiben most ringatózik. De nem csak ennek, hanem a becsületének is.

Nem láttam apám arcát, de ismertem. Nem volt félős ember. Mégis, ha csak tehette, kerülte a konfliktust. Ritkán kiabált. De akkor, abban a pillanatban mérhetetlenül kijött a sodrából.

– Kifelé innen, Tanner kapitány! – ordította. – Soha többé ne kerüljenek a szemem elé! Vigye innen a lányát is, mert nem állok jó magamért.

A kapitány olyan gyorsan viharzott ki Améliával a dolgozószobából, hogy még félreállni is alig tudtam. Rám néztek megvetően és el is tűntek. Berohantam apámhoz, aki nem kapott levegőt a haragtól. Már attól féltem, megüti a guta, olyan vörös volt a feje. Egyetlen szót suttogott csak: összeesküvés. Mást nem lehetett kiszedni belőle. Amikor megnyugodott, arra kért, óvakodjak Amélia Tanner-től, mert a nő maga megtestesült ördög. Az apja csak egy báb lánya kezében.

És ez a nő most itt van a hajón. Vele volt egy férfi is, akit szemmel láthatólag jól ismert. Dick visszajött. Mosolygó arccal megkérdezte:

– Na, hogy van a kisasszonyka?

Elpirultam.

– Jól, semmi bajom – motyogtam zavartan.

Ne aggódjon, nálam biztonságban lesz a titka. De maradjunk abban, hogy te Robert vagy.

– Köszönöm – rebegtem halkan. – Nem is tudod, milyen hálás vagyok.

Akkor ezt meg is beszéltük. Szedd rendbe magad és indulj a konyhára krumplit pucolni! Jövök én is, mihelyt beszéltem Webster-rel. Attól tartok, a nyelvére csak egy módon lehet csomót kötni. Oszt magázódjál velem ezután is, értve? 

Bólintottam. Jólesett a kedvessége. Megigazítottam a hajam, visszagyűrtem a sapka alá minden egyes tincset, leporoltam magam, és visszasomfordáltam dolgozni. Vajon Webster meddig tudja tartani a száját? Nem megbízható, pénzéhsége még a rumszeretét is felülmúlja. Miközben pucoltam a fonnyadt burgonyát, alig vártam, hogy beszámolhassak Patkány Joe-nak.

Folytatjuk…

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here