A testvérek közötti féltékenység köztudott dolog, de a legtöbben hajlamosak a szőnyeg alá söpörni a témát, mondván, náluk ilyen nincs, a gyerekek, lám, nagyon szeretik egymást, hiszen a nagyobb folyton szeretgeti, dédelgeti a kicsit. De a legtöbben nem látják azokat a pillanatokat, amikor a nagyobb belecsíp, megmarja, vagy a kicsi eljátssza, hogy meglökték, megütötték, és rohan panaszkodni. Ezek a jelenetek egy családban naponta előfordulnak, és nem igazán foglalkoznak velük a szülők. Mások előtt különösen nem emlegetik, mert úgy érzik, az ő nevelésük kudarca, ha a gyerekek nem jönnek ki jól egymással. Való igaz, hogy van közük a testvérek közötti jó kapcsolat elmélyítésében, de nem akkora, mint hinnénk.
Adva van az elsőszülött, aki hosszú időn át minden figyelmet és törődést megkap, nem beszélve az ajándékokról, és az azonnali vágyteljesítő pillanatokról, de ebbe az idillbe megérkezik a trónkövetelő. Ha nem értenénk mit él át, gondoljuk azt, hogy férjünk, feleségünk, aki addig kedves és szerelmes volt, hirtelen hazaállít egy másik nővel vagy férfival és közli, hogy ne aggódjunk, ugyanúgy szeret bennünket ezután is, de ott van egy másik, akit szintén… Nem biztos, hogy ebben a helyzetben azonnali boldogságot éreznénk.
A gyerekek, ahogy mindenki, követelik a teljeskörű odaadást, a maximális szeretetet, hiszen nem egy esetben azt is nehezen veszik tudomásul, hogy osztozniuk kell a másik szülőn az anya vagy az apa figyelme miatt.
A testvérféltékenység azóta létezik, amióta az ember. Ha más nem, akkor erre ott van Káin és Ábel története, amelyben Ábel kedvesebb Istennek, az ő áldozatait szívesebben fogadja. Vajon miért? Miért kell Káint olyan helyzetbe sodornia Istennek, hogy azt érezze, kevesebb és értéktelenebb, mint fivére? Ha Isten jobban igyekezne és nem tenne óriási különbséget köztük, talán nem kerülne sor a Bibliában az első gyilkosságra, amely azonnal a legszörnyűbbek egyikévé lesz. Testvér testvért gyilkol a szeretetért. Ez azóta se változott, maximum a vagyon, az örökség szokta ezt tetézni.
Minden gyerek első akar lenni, szülei szeretetének elnyerésekor mindenképp. Nyugodtan mondhatja a szülő, hogy ő egyformán szereti valamennyi gyerekét, vannak és lesznek jelek, amikor kiderül, hogy ez nem igaz. Nem biztos, hogy tudatosan engedékenyebb az egyikkel, vagy elnézőbb a másikkal, de a családtagok érzik és tapasztalják, még akkor is, ha kimondani nem merik. Ha sikerül hangot adni mégis, akkor a szülő tagadja, hiszen kellemetlen elismerni, hogy neki a simulékonyabb, csendesebb vagy épp a vagányabb, kevésbé nyafogós gyerek a kedvence. Így hazudik. Ezt a hazugságot hallja és látja az, aki elszenvedi.
A „kedvenc” idővel magabiztosabb lesz, tudni fogja, hogy őt kevesebb alkalommal szidják meg, kis disznóságai felett elsiklanak, míg testvérei más elbánásban részesülnek. A gyerekeket nem lehet becsapni, legfeljebb egy ideig lehet átverni, de a lélek és az érzékelés nem hazudik, ahogy a tekintet vagy az érintés sem, amelyet úgy alkalmazunk, hogy észre sem vesszük. Az a gyerek, aki anyja vagy apja kedvence, ki is használja, hízeleg, smúzol, és nem egy esetben titkos anyagi előnyöket élvez. (Persze, adok egy ezrest, de tartsd a szád. Nem kell megmondanod anyának, apának, de a húgodnak se…stb.)
Ha a család nem igyekszik valódi egyensúlyt teremteni, ha hagyja, hogy elharapózzon a ki nem mondott gyűlölködés, akkor megássa a testvérek közötti viszony szakadékát. Ilyen esetben nem alakulhat ki mély kötődés, nem lehet valódi szövetség köztük, mert az érzelmileg elhanyagolt testvér képtelen feldolgozni, hogy az ő léte nem annyira értékes, mint a másiké. Azonnal felteszi a kérdést: miért? Mivel rosszabb ő, mint a másik? Miért kell neki bizonyítania, hogy okos, ügyes, rátermett, míg a tesónak elég lennie, és rajonganak érte?
Mindez ellenkező és azonos nemű testvérek esetében is adott, és a későbbiekre nézve mély sebeket generál. Az ilyen családban biztos, hogy nagy lesz a versengés, nem fogják egymást támogatni, és minden pillanatban azt lesik, hogy a másik mennyit ér, mennyivel kap többet akármiből.
Pokolian nehéz közel azonos módon szeretni, de nem lehetetlen. A szülő, bár egyiket érezheti közelebb magához, nem kell, hogy feltétlenül hangot adjon ennek. Törekedhet a közös programokra, de elviheti hol egyiket, hol másikat, harmadikat olyan helyekre, amik azok vágyai. Csak tudatosan lehet kezelni a családban lévő konfliktusokat, és félre kell tenni a berögzött mintákat, amelyek szerint a kicsinek mindig igaza van, hiszen olyan védtelen és cuki, a nagy pedig undok és lerázza, stb. Nem beszélve a középső gyerekről, aki vagy sodródik az árral, vagy épp kilép a körből, hadd ölje egymást mindenki, de nélküle.
A testvérek harca nem cicaharc. Nem vicces és nem elhanyagolható tény. Még véletlenül se hangozhat el az, hogy majd idővel javulni fog, no meg így nőttünk fel mi, és lám szeretem a húgom, öcsém, bátyám. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyenkor nem hazudunk. Valószínűbb, hogy le akarjuk zárni az ügyet, és az nemtörődömséggel tehetjük meg leggyorsabban, szerintünk.
Ha nem akarjuk, hogy gyerekeink áskálódjanak egymás ellen, hogy folytonosan leszólják, bepanaszolják egymást legyenek kicsik vagy felnőttek, akkor közbe kell avatkoznunk, magunkban felismerve az érzéseinket, el kell beszélgetnünk minden gyerekkel külön-külön. Az sem utolsó, ha a már említett egyedi programokat is bevesszük a repertoárba, hiszen sokkal többet megtudhatunk családunk szerkezetéről, érzelmi világáról, mint a hétköznapok rohanásában.
Muszáj elfogadnunk, hogy a féltékenység létezik. Ez az első lépés. Ha nincs a felszínen, ott lappang a mélyben. Jóval könnyebb tagadni, de emlékezzünk saját gyerekkorunkra, szüleink meggondolatlan mondataira, amelyek fájtak nekünk, és máig a fülünkben csengenek. Rosszat akartak volna nekünk? Dehogy, csak nem jól csinálták. Viszont mi tudjuk, hogy csinálhatjuk jobban, még akkor is, ha az egyik gyerekünk dacos és utálatos, a másik negédesen aranyos, a harmadik meg a felszínen cuki, de időnként kibújik belőle az ördög.
A nevelés többek között azért nehéz, mert nem tanuljuk, és könnyű hibázni, még könnyebb elrontani. Ám ma már sok módszer, szakkönyv segítheti, ha nem zárkózunk el, és nem hisszük, hogy tévedhetetlenek vagyunk. Közel sem vagyunk azok, és ezt ideje elfogadnunk. Ha megtörténik, képesek leszünk akár bocsánatot kérni gyerekeinktől, ha szemünkre vetik, hogy tévedtünk, nem voltunk jók mindenkor.
Kép forrása: Pinterest
