Forough Farrokhzad nevét ma Iránban csak suttogva és tisztelettel merik kiejteni. Ő a modern közel-keleti szabadság egyik legfontosabb női jelképe. Rövid élete során szinte minden lépését elítélték, sorsa, bátor kiállása ma már nemcsak irodalmi jelnetőségű. Verseiben kimondta azokat a gondolatokat, amelyeket Iránban még gondolni sem szabad.
Iránban a nők a 20. században láthatatlanok voltak, és ma is nagyrészt azok. Csendesek, passzívak, sorsuk a házasság, gyakran a beteljesületlen szerelem. Kötelességük szolgálni és hallgatni. Ő nem nőket ábrázolt költeményeiben, hanem maga volt a nő. Európai ember lévén mi nehezen értjük meg, hogy nem mondhatjuk ki, ami a testünkben, lelkünkben zajlik, vagy amit megélünk a magányban vagy a házasságunkban. Az ő legnagyobb lázadása az volt, hogy leírta: a nők éreznek. A nyílt vágy az iráni kultúrában sokáig szégyen volt, valljuk be, nálunk is tabuként élt az elmúlt századok során.
Egy nő nem lesz bűnös azért, mert vágyakozik, de a férfitársadalmak sokáig ezt akarták elfogadni.
Arról írt, milyen nehéz a nőknek, akik értéktelennek tartják magukat, akiket bezárnak a házasságukba. Verseiben az identitáskeresés és a társadalmi ítélkezés is jelentős szerepet kapott. Ezért másolták titokban, adták tovább a lányok egymásnak, tanárnők diákjaiknak, anyák lányaiknak. Nélküle ma nem lenne modern irodalom Iránban. Bár neve sok helyen tiltólistán van, tankönyvekből kihúzták, verseit cenzúrázzák, ott él minden nőben, aki szabadságra vágyik. A fiatal nők titkos felolvasásokon idézik, sorait, arcát háttérképnek teszik meg telefonjaikon, a maguk módján lázadnak és próbálnak a rendszer elnyomása ellen tiltakozni ily módon.
Ő olyan hang volt, amely meghozta az intimitást, az érzelmi őszinteséget és a társadalomkritikát a perzsa költészetben. A mai napig a szabadság szimbóluma sok iráni nő számára.
1967-ben tragikusan fiatalon, 32 évesen, autóbalesetben veszítette életét. Örökbefogadott fia, Hossein, akit egy lepratelepről vitt magával ápolja emlékét.
Jöjjön egy versének részlete, amely érzékletesen bemutatja, miért is alkotott maradandót egy olyan világban, amelyben a női hang ritka, ma pedig egyenesen tiltott:
CSAK HANG MARAD
Miért állnék meg, miért?
A madarak elszálltak
kéklő távlatok felé.
a láthatár függőleges, függőleges,
a mozdulat lövellés-szerű,
és az érzékelés határán
fénylő bolygók kerengenek.
A föld pályáján utoléri magát,
a levegő kútjai
az érintkezés csatornájává válnak;
a nappal mérhetetlenség,
nem fér korlátolt elmék,
aktakukacok fejébe.
Miért állnék meg, miért?
Az út az élet hajszálerein át vezet,
a közeg a Hold
méhének hajójában
megöli a burjánzó sejteket.
A napfelkelte légkörében
csak hang van,
hang, ami az idő részecskéit magába olvasztja.
Miért állnék meg?
Mi lehet a posvány?
Mi más a posvány, mint rút rovarok
petéző helye?
Püffedt testek jegyzik le a hullaház gondolatait,
a férfiatlan sötétségbe rejti
férfiatlanságát;
és a csótány… jaj,
a csótány ha szól,
miért állnék meg?
Az ólombetűk ereje hiábavaló,
az ólombetűk ereje sem őrzi meg
a kicsinyes gondolkodást.
A fák családjának leszármazottja vagyok,
az áporodott levegő elcsüggeszt.
Egy elpusztult madár tanácsolta, hogy
ne felejtsem el a szárnyalást.
Az erők végül szövetségre lépnek
a Nap fényes eszméivel,
és az értelem fényárjába futnak.
A szélmalmok végül mindig ledőlnek.
Kép forrása: Wikipedia
