Zita már ritkán járt haza. A falu, ahol felnőtt, mintha már nem tartozott volna hozzá. Szó sem volt arról, hogy megtagadta volna, egyszerűen csak száműzte emlékeiből a jót, amit ott kapott. Bár ebben is volt egy adag hazugság. Egészen kicsi gyereknek lenni, akinek elméje igen zárt, még jó volt lenni egykoron. Meglehet, hogy ezzel is csak ámította magát, csakhogy muszáj legyen hazamennie évente halottak napjára. A holtak viszont nem törődtek az érzelmeivel, senki nem várta el tőle, hogy szomorkodjon egy darab gránit előtt. Mit számított pár aszott virág és mécses? Az emlékeket nem festette színesre a múló idő, és a gyalázatos gyerekkor megmaradt annak, ami volt: pokolnak.
Zita amikor erre gondolt, újfent túlzásokba esett, bár szerette elhitetni másokkal, hogy sokat gyötrődött. Pedig abban az időben másokkal is hasonlóképpen bántak: büntették, alázták, hiszen a gyereknek hallgass volt a neve, különben elcsattant egy pofon, vagy előkerült a pálca a szekrény tetejéről. Egy vékony mogyoróvessző mindig készen létben állt arra az esetre, ha apja érvényesíteni akarná hatalmát. Nem túl gyakran, de ha igen, akkor keményen és korlátok nélkül tette. Olyasmiért verte meg, amiről ő nem is tudta, hogy rossz. Nem lehetett kivédeni, mert sejtelme sem volt róla, hogy a testvérével civódni, bokán rúgni, netán megbillenteni a hátsóját, pláne közönség előtt, szégyenletes dolog. A falu szája azonnal gúnyra biggyedt, és elindult a lavina, amely a pálca használatához vezetett. Annyira félt az ütésektől, hogy előtte engedélyt kért, hogy elmehessen pisilni. Reszketett, hogy bevizel, és az még inkább fokozza apja dühét. A nadrág, amit viselt, vagy a fodros szoknya nem láthatta kárát viselkedésének. Abban a világban értéke volt a holminak, meg kellett óvni mindenáron.
Lehunyta a szemét és beleborzongott a régi sebekbe. Nem az emlékezés kiváltotta lelki törésekbe, hanem azokba, amelyek a combján maradtak egy-egy büntetés után. Piros csíkok jártak sajgó táncot a fenekén, egészen a térdéig, és napokig nehéz volt ülnie az iskolapadban, ami alatt olajos volt a padló.
A tornaórán azonban kiderült, hogy miért oly hallgatag napok óta. A lányok összesúgtak a háta mögött, vigasztalni egy se akarta. Máli néni úgy tett, mintha nem tűnt volna fel neki semmi. Nem gyűlölte érte, nem az ő dolga volt. Nem mesélte senkinek, hogy anyja tüzelte fel apját, és a felbujtó elérte, amit akart. Apja kivetkőzve apaságából, de emberségéből is, addig ütötte, amíg el nem fáradt a keze. A szégyent, amit a falu előtt elszenvedett gyereke miatt, csak ily módon tudta orvosolni. Hogy ez gyógyulást jelentett-e keserű lelkének, sose tudta meg. Az ilyesmi nem tartozott senkire.
A ház, amelyben már két éve nem lakott senki, erősen megöregedett. A falak hajlott hátát pókhálósra szőtte az idő, az udvaron virított a gaz, és a máskor sűrűn kapirgáló tyúkoknak nyoma sem maradt. Hogy is maradhatott volna, hiszen elment anyja is, és amije volt is, eladogatta mielőtt elköszönt a világosságtól. Amikor már majdnem kongattak volna neki, elitta a disznóól cserepeit, ahogy a kukoricagóré tégláit is. Zita sose gondolta volna, hogy ezeket is pénzzé lehet tenni, de a pálinka szót kért és kapott is évtizedeken át. Anyja alkoholista volt, sose tudta megemészteni boldogtalanságát.
Hogy voltak-e jó évei, nem mondta, világéletében jajgatott és sajnáltatta magát. Zitának csak pár képe maradt róla, de azokról nem a boldogtalanság árulkodott. Mégse hihetett mást, mert az évek során sokszor tévedett már szüleit illetően. Azt is későn tudta meg, mennyire gyűlölték egymást. Fel nem foghatta, hogy tudták ez eltitkolni előle. Az, hogy nem ölelgették egymást, hogy soha egy csókot nem látott, fel se tűnt neki. Egy gyerek nem ezzel törődik. A kukoricababa vagy egy sánta kutya sokkal érdekesebb, mint anyjáék nyalom-falomja.
A kapu nem nyílt azonnal. Szorult, ahogy a fa szokott pocsék időben. Az április nem tett jót a csontoknak, ahogy semminek, ami nem szerette a rothadást és a sok esőt. Mire végre be tudta lökni, azonnal megbánta, hogy rángatta a kilincset, mert kilazult a szög, és úgy lifegett most, mint egy kitépett kar.
Olyan, mint Csernobil, gondolta, és nem értette, miért jutott eszébe a kapuról, az üres udvarról, és néma ablakokról az a város. Sose látta, csak képeken, ahol a kanapén pusztult el az üvegszemű játékmackó, de az építőkocka még várta a rohadást.
A házukban se maradt más, csak, amit használhatatlan volt. Egy harmincéves hűtő, egy foszladozó szőnyeg, és két polc, amit lusták voltak leszerelni azok, akik elvittek minden mást. Az előszoba ócska rattan széke elutasítóan várta, hogy oldalba döfhesse, aki ráül. Kiállt belőle egy hegyes darab.
Zita nem törődött vele. Csak arra tudott ülni, hát leült és várt. Tudta, hogy jönnek majd a vevők, bár szóltak, hogy késni fognak. Eladni a családi házat, amit dédapja épített, legalább olyan véteknek tűnt, mint hagyni, hogy pusztuljon tégláról téglára.
Nem jó itthon, mondta ki hangosan, és nem szégyellte. Senki nem hallhatta. Rég nem volt annyira szabad, mint abban a pillanatban. A szülői házban minden tilos volt, amit csak tenni akart valaha. Vigyázzba kellett ülni, állni, ha együtt voltak mind a négyen. A rabság olyan foka volt a gyerekkora, amelyet ma meg se értene senki. Nem érdekelné se a fájdalma, se a porladó emlékezete.
A vevők sokat késtek. Mondták, de akkor is zavarta, hogy nem jönnek. Miféle emberek lehetnek, akik egy másik faluból nem képesek időre megérkezni? Nem Amerika ez, nincsenek tízsávos autópályák errefelé. Mire gondolatai szidásba torkoltak volna, hallotta, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. A puha füvön is hallani lehetett a kerekek nyikorgását. Felállt, megigazította a szoknyáját, és hálát adott a jóistennek, hogy harisnyája nem akadt bele a szék kapaszkodó karjaiba.
– Itt is vagyunk! – szólalt meg egy férfi, aki finoman maga elé terelte a feleségét és egy öregasszonyt, aki bizonyára a nagyanyja lehetett. – Ugye, nem várt sokat?
Zita kezet nyújtott, és közben nemet intett a fejével. Az öregasszony lemaradt a pártól, és az udvart mustrálta.
– Nem sajnálja eladni? – nézett rá a fiatalasszony, aki férjénél lehetett vagy tíz-tizenöttel kevesebb. Jó választás volt, mert élénk tekintete és bársonybarna szeme még női ízléssel is gyönyörűnek volt mondható.
– Ez a házak sorsa – mondta gyorsan, és rájött, hogy az igazat mondja.
A ház nem más, mint tégla, habarcs, vakolat és némi emlék, de szerencsére azokat nem lehet pénzzé tenni. Ha lehetne, akkor az övéi nem értek volna egy fityinget se. Intett, hogy lépjenek beljebb, közben a szemével követte a kint maradót.
A magas, jó kiállású férfi, lehetett nagyjából ötven, határozott mozdulattal feltépte az előszoba ajtaját és megállt a tágas ablakokkal szegélyezett előtérben. A nap, mintha előre megbeszélték volna, épp oda világított be teljesen váratlanul, pedig aznap jó ideje aludta égi álmát.
– De szép még így is! – jegyezte meg a fiatalasszony.
Zita döbbenten rámeredt, mert nem értette, mit talál rajta szépnek, amikor csak a falak maradtak.
– Megmutatom a szobákat! – mondta gyorsan. – Három is van, mindnek igen nagy a belmagassága, mintha nem is falun lennénk. A konyha is tágas, bár nem tudom, hogy szeretik-e, ha túl nagy hely van közte és az ebédlő között. Dédapám nem bánta, meg nem is annak szánta, csak úgy alakult.
A férfi, akit fiatal neje Jánosnak hívott, bólogatott. Nagy lendülettel lépett be a kétszárnyú ajtón a nappaliba és elfüttyentette magát.
– Ejha! Igaza volt! Ilyet ritkán látni egy faluban. Szülei bizonyára szerették a tágas tereket.
A 2. (befejező rész) holnap!
Kép forrása: Pinterest
