Továbbra se érzem jól magam, ha Csanád nálunk van. Ami azóta csak egyszer fordult elő. Ha hozzájuk megyünk, egészen más ember leszek. Attól tartok, ezt már ő is észrevette. Azóta a beszélgetés óta nem emlegettük anyát. Mit is mondhattam volna, amikor piszok rosszul jöttem ki belőle?
Tényleg csak képzelődöm? Ha igaz, ha nem, már nagyon bánom, hogy kimondtam. Ez a fene nagy őszinteség nem hasznos minden esetben. Napokig nem találtam a helyem, figyeltem anyát, aki szemmel láthatóan vígan van. Vett magának két új felsőt, csinos fehérneműt, és ezeket én jelnek vettem. Mit akarna, ha nem tetszeni? Mondjuk a fehérnemű még az én fantáziámban is túlzás. Lehet, hogy már tényleg agyamra ment valami?
Eldöntöttem, hogy beszélgetést kezdeményezek, és abból szűröm le, hogyan vélekedik anya az egész helyzetről.
Persze, nem bírtam ki, és Zsófinak is elmeséltem az egészet, aki sokáig komoly arccal hallgatott, majd váratlanul felröhögött. Úgy a képembe, ahogy kell.
– Te nem vagy normális! – közölte. – Ha olyan anyukám lenne, mint amilyen a tiéd, én minden nap hálaimát rebegnék. Nézd meg az enyémet! Sose ér rá, sosincs otthon, és gyakran elfelejti, hogy létezem. Abból tudom, hogy emlékszik rám, hogy a konyhapultra tesz ki pénzt nekem, és rohan dolgozni. Mert kérem, egy üzletasszony már csak ilyen.
Hangja szomorú. Zsófiék gazdagok. Nem átlagos módon. Medencés házuk van, és nem Ausztriában nyaralnak, ahogy mi két éve három napig. Mégse boldog. Szinte nem találkozik a szüleivel, mert hiába huszonkét éves, jó lenne neki valaki, aki meghallgatná úgy anyailag.
– Tudom, tudom, de nem érzed furcsának az egészet? Komolyan kérdem!– nézek rá csodálkozva.
– Iza, neked agyadra ment valami! – közli. – Átmenjek lelkizni?
– Most ne! Inkább beszélek anyával és rákérdezek.
– Én nem tenném…Ennek a beszélgetésnek nem lehet jó vége. Megbántod, és utána nem lesz könnyű a szemébe nézned.
Hallgatok. De ha nem beszélek, hogy derül ki az igazság? Mi a fene bajom van nekem, hogy ahelyett, hogy élvezném az életem, direkt problémákat eszelek ki ott, ahol egy sincs?! Meglehet, hogy elrontok valami nagyon fontosat. Szeretem anyát. Szeretem Csanádot. Talán magamat nem szeretem annyira, hogy elhiggyem, szerethető vagyok, és senki nem szövetkezik ellenem?
Anya a szobájában rámol. Épp az új melltartóját szemléli, és látom, hogy vett hozzá illő bugyit is.
– Hű, ez nagyon szép! – állok meg az ajtóban.
– Szerintem is – mondja és elpirul. – Úgy gondoltam, ideje már beruházni valami szépre. Eddig mindig azokat a pamut vackokat hordtam.
– Ideje? – húzom fel a szemöldököm.
– Jaj, Iza! Biztos, hogy ilyesmiket kell kérdezned? Tudod, hogy gondolom.
– Nem tudom. Hogy? Történt valami?
– Nem akarok erről beszélni. Nekem ez kellemetlen – mondja és elfordul.
Kellemetlen. Azt meghiszem. Nekem mégannyira.
– Te hogyhogy itthon vagy? Máskor már rég elhúzol…
– Csanád nem ér rá. Talán holnap átjön.
– Holnap? – mosolyodik el. – Az jó.
– Tényleg?
– Persze. Kedvelem őt.
– Mennyire?
– Nem is tudom. Még alig ismerem, de kedves, udvarias és jól lehet vele beszélgetni.
– Meg jóképű?
Anya szeme kikerekedik. Érzem, hogy tétovázik a válasszal.
– Persze, hogy az. Tetszik neked, nem? Gondolom, ez is benne volt, amikor választottad.
– Ő választott engem.
– Még jobb. Végre nem a lány kezdeményezett, ahogy ez manapság szokás.
– Baj lett volna? – kérdem idegesen. Hogy mi bajom van tulajdonképpen, nem tudom, és ettől még idegesebb leszek.
– Nem, szívem, csak én nem szeretem ezt. Jó dolog az, ha valaki rád pillant, veszi a jeleket és mer kezdeményezni. A mai pasik nyámnyilák.
– Anya! Te miről beszélsz?
– Hagyjuk, Iza, most nem mennék ebbe bele. Akarod, hogy süssek nektek holnapra palacsintát? Azt minden fiú szereti.
– Nem fontos. Vagy tudod, mit! Süss, ha van időd. Itthon leszel holnap este?
– Azt hiszem, igen. Nem bánod? Vagy menjek el moziba?
Elnevetem magam. Az egész csevegés hasonlít egy régi helyzetre, amikor még kamasz voltam, és nem akartam, hogy anya itthon legyen, amikor feljövünk a lányokkal. Cigizni akartunk. Életünkben először, rögtön füves cigit akartunk szívni. Nem is tudtuk, hogy annak jellegzetes illata van, csak gondoltuk, túl kell esni rajta, mert mindenki kipróbálta már, csak mi nem. Hogy miért kellett ehhez a lakásunk, és miért nem kerestünk nyugodt, eldugott zugot valahol, a mai eszemmel fel nem foghatom.
– Dehogy. Maradj csak!
– Rendben. De nem ígérem.
Anya nem ígéri, hogy marad? Mi folyik itt? Vett pár új cuccot, és el akar menni? Vagy az egészet rosszul értelmezem.
Látom, hogy részéről le van zárva a beszélgetés, ezért nem ragozom tovább. Az ember mégse léphet át egy határon a saját anyjával szemben, ha jót akar magának.
Kép forrása: Pinterest
