Fél éve vagyunk együtt Izával, de az utóbbi időben valami nem kerek. Mintha kettő lenne belőle. Egyik nap kedves, kiegyensúlyozott, a másik nap elviselhetetlenül szeszélyes. Nem mondom, hogy hisztis, mert nem az, de hogy nem is jó fej, az biztos. Máskor, ha találkoztunk, mindenről beszélgettünk, legyen az a szomszéd kutyája, vagy a terveink, esetleg egy jó sorozat a Netflixről, most meg lelkizünk. Mintha valami annyira nyomasztaná, hogy nem tudná megkerülni a témát. Ki se merem gondolni, hogy ez a téma az anyja.
Hogy mi ütött belé, sejtelmem sincs. Mit akart a múltkor azzal, hogy én bejövök neki? Hogy gondolhat ilyesmire? Már attól félek, nem lehet kedves az ember anélkül, hogy félreértenék. Mások örülnének, ha a párjuk jól kijön a szüleivel.
Úgy döntöttem, nem fújok visszavonulót, hanem elébe megyek a dolgoknak. Szóltam neki, hogy legyünk náluk, mert éreztem, hogy ezen a baromira kellemetlen szituáción még az elején túl kell esni, akár többször is, mert el kell dőlnie, hogy folytatható-e az egész.
Fura este volt, annyi szent. Tulajdonképpen semmi nem történt, de volt a levegőben valami, ami már az elejét elrontotta.
Iza anyja palacsintát sütött nekünk. Már a lépcsőházban is érezni lehetett. A palacsinta az az étel, amit mindenki szeret, így persze én is örültem neki. Amikor beléptünk a lakásba, minden tárva-nyitva állt, hogy kimenjen a szag, és Iza anyja akkor jött ki a fürdőből egy szál törölközőben.
– Sziasztok! – Köszönt zavartan. – Muszáj volt gyorsan megmosnom a hajam, nem bírom ezt a szagot. Mindjárt becsukok mindent.
– Hagyd csak, anya! Majd én! – mondta Iza, és volt a hangjában valami rejtett agresszió. Úgy nézett rám, mintha azt akarná sugallni, hogy na, látod, anyám képes így mutatkozni előtted.
Nem volt igaza, ha ezt gondolta, mert mi érkeztünk meg előbb, mint mondtuk.
Leültünk, ettünk, miközben megjelent anyóspajtás, ahogy anyám mondaná. Kifejezetten barátságos volt, és természetesen tukmálta ránk az ennivalót, ahogy az anyák szokták. Az egyik diósban viszont maradt egy héj, és Iza ráharapott. Feljajdult, de látványosan. Azt hittem, elsírja magát ilyen piszlicsáré ügy miatt.
– Letört a fogam! – kiáltotta. – Te ezt direkt csináltad? – kiáltott rá az anyjára.
– Hogy csinálhattam volna direkt? – kérdezett vissza ő döbbenten. Tényleg, hogy?
Nagyon kellemetlen volt hallgatni a két nő viaskodását.
– Figyelhettél volna jobban! – rivallt rá az én máskor oly szelíd barátnőm, akinek ezt az oldalát nem ismertem.
– Bocsánat, fiatalok, tudjátok, hogy van ez, ha már valaki nem lát jól! – próbálta elütni viccel az egészet Iza anyja, de nem sikerült. Gondoltam, jobb, ha közbelépek.
– Tényleg letört? Gyere, nézzük meg, szerintem nem lett nagy baj, csak hirtelen úgy érezted, amikor keményre haraptál.
– Te csak tudod, de a fogak az én számban vannak! – közölte gúnyosan. – Megnézem, de köszönöm, ennyi elég volt a palacsintából.
– Remélem, azért még esztek kakaósat vagy túrósat! Abban biztosan nem lehet semmi – próbált továbbra is kedves maradni az anyja.
– Max. hajszál! – Ez övön aluli volt. Iza olyan arccal tűnt el a fürdőben, mint, aki most éli át egy nemzet sorstragédiáját.
Megsajnáltam az anyját, ahogy utána nézett. Le se tagadhatta a fájdalmat, amit a lánya szavaival okozott. Mégis mosolyogni próbált.
– Remélem, téved Iza. Megesik az ilyen, majd ő is megérti, ha főzni fog. Megyek, átöltözöm, mert el kell mennem. Ti csak érezzétek jól magatokat!
– Nem tört le! – lépett ki a barátnőm az ajtón, de arcán még mindig egy görög tragédia szereplőinek játékát láttam.
– Hála az égnek! – nyugodtam meg. – Nincs baj, csak kicsit túllihegted.
Tudtam, hogy ezt kár volt mondanom. Kiszaladt a számon, visszaszívni nem lehetett.
– Valóban? – nézett rám áthatóan. – Gondolom, ha veled történik, te szemrebbenés nélkül eszel még vagy hatot, és észre sem veszed.
Ebből balhé lesz, súgta a kisördög a fülembe. Fogd be a szád, mondta gyorsan, de egy másik nem bírta ki:
– Nem hatot, hetet, és ha minden rendben, akkor minek ez a cirkusz?
Iza szeme tüzes nyilakat lövellt felém. Megfordult és berohant a szobájába. Én ott maradtam lefagyva.
Végül az anyukája, aki biztosan nem az első és nem az utolsó hasonló jelenet tanúja volt, elköszönt tőlem, majd finom mosollyal az arcán el is tűnt. Én vártam egy ideig, ettem, majd bekopogtam Izához, de nem érkezett válasz. Lenyomtam a kilincset, zárva volt.
Úgy gondoltam, ehhez nekem se kedvem, se türelmem, inkább hazamegyek, otthon legalább nyugton lehetek.
Két napig nem beszéltünk, szerintem ők se. Két nappal később azonban megjelent nálunk Iza, és töredelmesen bevallotta, hogy szörnyen érzi magát, és nem érti, miért viselkedett úgy. Mintha nem is ő lett volna. Hümmögtem.
Nem szeretem az ilyen dolgokat, de láttam rajta, hogy valóban bántja a dolog. Nem esett nehezemre azt mondani, felejtsük el, mert semmi mást nem akartam, mint nem beszélni róla többet. Ostobaság volt, nem érdemelt több szót.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
