Dédiéknél a nyári konyhában lakott az élet. Alig húsz négyzetméteren rendelkezésükre állt minden, ami egy boldog életet kiszolgált. Sezlony a sarokban, hogy papa ebéd után pontosan húsz percet szundikálhasson, két vitrines kredenc, tele nyugdíjaskorú étkészlettel.
Kis méretű színes tévé állt a húszéves Lehel hűtő mellett, de azt sosem láttuk bekapcsolva, náluk nem volt divat a folyamatos háttérzaj. A teakályha melege egészen más hőérzetet keltett a hideg téli estéken, mint az ablak alatt díszelgő konvektor.
Amint beléptünk, orrunk megtelt a vályogház jellegzetes illatával, és tisztességben megöregedett emberek szagával. A dédunokák mennyországa kint rejtőzött a nyári konyha mögötti kamrában, le sem kerültek a kiskabátok, dédimama a görbebotjára támaszkodva máris kicsoszogott a gyerekekkel. A kézzel készített kosárból különféle édességekkel és gyümölcsökkel tömte meg a kis zsebeket.
Dédipapa épp a kilencvenedik évét taposta, hat gyereket nevelt fel és hatvanöt év házasságot tudott maga mögött. Memóriája tökéletesen működött, imádott anekdotázni, én meg nagyon is szívesen hallgattam részleteket egy olyan világból, amikor a szüleim még meg sem születtek.
– Apámat nem vitték el a második nagyháborúban – kezdte, – kevés férfi maradt itthon a faluban. A nagybátyám az orosz fronton szolgált, felesége és három lánya egyedül maradtak a házukban. Egy este ruszki katonák mentek be apám sógornőjéhez, az unokahúgai sikítoztak, még az utcán is hallani lehetett.
Dédipapa levette szürke barett sapkáját, gondterhelten végigsimított a fején. Valaha dús, világosbarna haja gyenge, fehér szálakká silányult.
– Apám átment hozzájuk, pedig a család nem akarta engedni. De ő azt mondta, nem tudna tükörbe nézni, ha csak úgy szó nélkül hagyja a dolgokat. Három orosz katona jött ki az épületből, ordítoztak vele, hogy semmi keresnivalója ott. Apám oroszul ugyan nem sokat tudott, próbált velük szót érteni. Fegyvert fogtak rá, neki semmilye se volt a sánta lábán és a két kezén kívül. – Dédi felmutatta bütykös, elferdült ujjperceit. – Hátat fordított hát, nem tehetett többet a testvére feleségéért és a három lányért. Ekkor a legfiatalabb sorkatona hátba lőtte.
A történet ezen részénél mindig elszorult a torkom.
– Több tanú állt az árkon túl, de még apám holttestét se merték elvinni, majd’ egész éjszaka a járdán hevert, arccal a föld felé. Másnap egy katonatiszt érkezett, hazaküldte az orosz frontra azt a suhancot, aki hátba lőtt egy fegyvertelen embert. Hogy milyen büntetést kapott, vagy kapott-e egyáltalán, sose derült ki. – Legyintett. – Ezeket később nekem is csak úgy mesélték, akkoriban hadifogságban voltam Oroszországban.
Mama visszaért a dédunokákkal, szaporán kapkodta a levegőt, beteg szívét már kevés mozgás is túlterhelte. Papa felugrott, segített neki leülni az asztalhoz, és a piros-fehér pöttyös fémkancsóból töltött egy pohár vizet. Közben megdorgálta a feleségét, amiért nem képes nyugton ülni, hiszen ő is ki tudott volna menni a gyerekekkel. Az idős asszony széles, vizenyős arca mosolygott, elnéző tekintettel meredt a férjére.
Sosem hallottam őket tiszteletlenül beszélni egymással. Azon méláztam, milyen lehet több, mint hatvan éve együtt élni valakivel. Olyanok voltak, mint a jin és jang; férfierő és női finomság, szigor és megengedés.
Papa visszaült mellém és a férjem mellé, aki tíz unokája közül negyedik volt a sorban. Ugrottunk egyet az időben, az oroszokról Amerikára terelődött a szó. Egész pontosan az ötvenhatos események jutottak eszébe. A beszélgetést sosem mi irányítottuk, a gyeplőt nem csak a lovainál tartotta erős kezében, hanem a beszélgetések alkalmával is.
– Nekünk volt rádiónk, de itt a faluban nem zendült senki. Követtük a híreket, azt mondták az amerikaiak, jönnek segíteni, csak tartsunk ki. Úgy mondták, lányom, még röplapokat is dobáltak Pesten.
Mérges lett, fejét bosszúsan ingatta. Kevés dolgot nem kedvelt a közel egy évszázados életében, de azt nem vette félvállról. Számtalan érvet sorakoztatott fel, miért utálja az amerikaiakat.
– Mindig hazudnak – közölte végül megvető hangon. – Azt is mondják, hogy már jártak a Holdon.
Ekkor kuncogni kezdett, mint aki csúnya hazugságot leplez le, a hangját is lehalkította.
– De hát ez lehetetlen, lányom, hiszen a vak is látja, hogy a Hold hol van, hol nincs.
A férjemmel egymásra néztünk. Még kilenc évig élt ezután, de sosem árultuk el neki, hogy a Hold valójában mindig van.
Írta: Huszár Zsuzsa
Kép forrása: a Szerző által szerkesztett fotó
