Kezdő tanítónő koromban esett meg velem, hogy életem első osztályába járt a nagy író legkisebb fia. Még nem voltam jártas igazán a nagybetűs irodalomban, de azért neki már akkor is neve volt. Nem olvastam tőle még semmit, ez viszont rám nézve volt kellemetlen, de akkor nem vettem ezt túlságosan nagy bűnnek. Gondoltam, majd eljön az ideje a nagy író műveinek is.
Pontosan olyan voltam, amilyen egy igazi kezdő: lelkes, kifelé öntudatos, belül végtelenül szorongó. Az járt az eszemben, mi lesz, ha netán nem tudom megtanítani majd őket írni és olvasni. De ez a kétkedés csak pár pillanatig tartott, a következőkben már meg voltam győződve, hogy világmegváltó terveimnek senki nem tud ellenállni, és amit eddig tanítás címszó alatt műveltek századokon át, azt én überelni tudom és fogom is. Egy biztos, ez a kettősség velem maradt, mert egyfelől hiszem, hogy jól csinálom a dolgom, másfelől meg meg vagyok győződve, hogy ez közel sincs így, bőven van még mit tanulnom.
Egyszóval ebbe a miliőbe csöppent bele a legkisebb fiú, aki végtelenül aranyos és kedves volt, pont olyan csibész, mint a többi. Én élveztem, hogy még abban a korban vagyok, amikor az osztályom fiúinak fele szerelmes belém, a tanító nénibe, a másik felét pedig megpróbáltam minden más trükkel elvarázsolni. Természetesen tanultunk is olykor, nemcsak bűbájból álltak a napjaink.
A nagy írót én nem láttam egyszer sem az évek folyamán, nem járt fogadó órára, szülőire sem, aminek azért én magamban hálát adtam. A felesége azonban igen. Hatalmas csalódás volt nekem, a kis huszonévesnek, aki Szendrey Júliát meg Csinszkát várta, hogy nem ilyesféle múzsa érkezett reggelente a gyerekével, hanem hús-vér asszony. Azt hittem, a feleségek, múzsák minimum a föld felett lebegnek fél méterrel, hajuk lángoló vagy épp szőke zuhatag és körüllengi őket valami földöntúli. Hát őt nem lengte. Egyik reggel még lila fürdőköpenyben is láttam megjelenni, igaz, csak a kocsiból tette ki a gyereket, de bennem akkor egy világ omlott össze.
Egy őszi napon, amikor gyönyörű volt a Duna-part, a nagy író fia, a mosolygós, elhívott hozzájuk, hogy megmutassa a kiskutyáját, amit előző nap kapott. Persze nem utasíthattam vissza, nem is akartam, mert a kíváncsiságom igen erős volt, lévén nőből vagyok.
A villa, ahol laktak, kívülről azonnal megtetszett. Vadregényesen terpeszkedett egy parknyi területű kertben. Megnéztük a kiskutyát, megszeretgettük, és lelkes tanítványom végigvezetett a házon is. Már nem emlékszem miért, de üres volt a ház, senki nem volt otthon. Viszont szobáról szobára járva egyre nagyobb rendetlenség fogadott.
Ez megint csak meglepett, mert azt vártam, hogy abban a házban talán még a konyhaszekrény is könyvből lesz, de fából volt az, ahogy annak lennie kellett. A kisfiú megmutatta a szobáját, ahol bájos rendetlenségben hevertek a könyvei, füzetei. Én, a fiatal tanítónő menten visszazuhantam a földre megtapasztalva, hogy égi magasságokban nem a kortárs írók élnek.
Kiheverve a sokkot, év végén kaptam meg a kegyelemdöfést. Tanévzáró volt, el is búcsúztunk egymástól, mármint az osztály meg én, mert kis lépcsőben tanítottunk az időben. Jöttek sorra az ajándékok, virágok. A nagy író fia is odapenderült elém és átnyújtott egy fura csomagot. Egy fényképek átvételénél használatos Porst feliratos papírtasak volt, amit kezembe nyomott, madzaggal átkötve. Igazi barna madzaggal. A papírzacskót már többször használhatta valaki, mert igen gyűrött volt, de próbálták gondosan kisimogatni a ráncokat. Sikertelenül. Keservesen nézett ki, de annál keservesebben csak az én ábrázatom. Sose gondoltam volna, hogy ilyen csomagolásban küldik az ajándékot.
Természetesen könyv volt benne. Az ajánlás pedig annyi, hogy köszönettel a tanítványom édesapjától. Még a nevét se írta oda. Csak így: X.Y. édesapja. Nagyon haragudtam. Olyan mérges lettem, hogy belepirultam. Megöleltem a gyereket, de huszonéves öntudatom és lelkesedésem csorbát szenvedett.
Otthon is sokáig duzzogtam, úgy éreztem, ez vérlázító rám nézve. A könyvet, amelyet csak később olvastam el, nem találtam jónak. Lehet, hogy nem is volt az, de az is lehet, hogy a sértettség még munkálkodott bennem.
A napokban próbáltam előkeríteni, sajnos nem sikerült. Talán elkallódott az évek során, vagy egyszerűen beadtam egy antikváriumba, amikor szükségem volt pénzre. Már nem fontos.
Így esett ez meg velem a kilencvenes évek elején, amikor még nem becsültem eléggé a kortárs írók kreativitását és a kezdő tanítók ilyesféle méltatását.
fotó: Pinterest
