„Finoman a tenyerébe vette a bájos arcocskát, elseperte róla a szélborzolta fekete fürtöket, és először puszit lehelt a pisze orrocskára, aztán a nő ajkaira.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Ez a hét sem tűnt egyszerűnek: Márk körül egyre több lett a kontakt vagy a gyengélkedő, rá pedig egyre több munka, és még nagyobb nyomás nehezedett. Féltette a szüleit, a barátait, Évát, és Juci mamát… szóval túl sok ember életéért aggódott, és ez egészen lenyomta mentálisan.
Most meg még itt van ez a vérciki hétvégi történet is – Évával és a szüleivel. Tudta, hogy az apja még mindig azt szeretné – mit szeretné, azt várja, és várja el – hogy küzdjön Enikőért, hívja haza Németországból, vegye el, és éljenek a kisváros elitjéhez méltó életet. Márk azonban – nem dacból, ó, azon ő már régen túl volt – mindent el tudott volna képzelni, csak épp ezt a jövőképet nem. Imádta a fővárost, a munkáját, és most már Évát is. Enikőben mindig az zavarta, hogy meg akar felelni mindenkinek: már-már kétszínűen alakította a véleményét aszerint, hogy a főnökének, az anyjának vagy a menő barátnőjének mik voltak az elvárásai. Törtető volt és számító. Éva vele ellentétben egy igazi, egyszerű és bájos nő. Pont olyan, akire az ember egy őszinte életet építhet.
Márk kedvetlenül lézengett a lakásban – nem szerette, ha ilyen sok érzelem kavarog körülötte. Mindig arra törekedett, hogy letisztult, egyszerű legyen minden: a lakása, a haveri köre, a szerelmi élete, a munkahelyi kapcsolatai…
Kínjában vasalni kezdett, aztán főzött magának egy kávét. Kiszellőztette a lakást és levitte a szemetet. Délre kellett az állatkórházba érnie, és hiába utálta, addig bizony elég sok házimunkát el tudott végezni… Észre sem vette, hogy valamikor – talán a teregetés alatt, amikor a fürdőben volt – az apja hívta. Összeszorult a gyomra, mint kábé három évtizede mindig, ha az apjával kellett beszélnie vagy megjelennie valahol. Tisztelte az arrogáns, verbális agressziót mesterien használó öreget, hiszen a szülője. De szeretetet, bizalmat, melegséget sosem mert érezni iránta. Az apja minden efféle megnyilvánulást lepattintott magáról.
Azonnal visszahívta, hisz az apjának senki soha nem mer ellentmondani, vagy figyelmen kívül hagyni. Majd azt mondja, hogy épp aludt. Az apja amúgy is azt gondolja róla, hogy egy lusta, semmirekellő ember.
– Na, mi van, aludtál? – szólt bele a telefonba az öreg.
– Pff. Jah, aha – nyögte Márk. – Aludtam. Kerestél.
– Igen. Na, agyaltam én ezen a hétvégi találkozón. Nem kellett volna azt mondanom arra a nőre, hogy nyomi.
Márk annyira meglepődött ezen a kvázi-bocsánatkérésen, hogy gyorsan megnézte a kijelzőt, hogy vajon tényleg az apjával beszél-e. De az öreg azonnal folytatta.
– …mert végül is tök mindegy, kivel haverkodsz, a te dolgod. Ismerlek, úgysem fogsz egy ilyennel összejönni, neked több jár. Olyan minőségi nő, mint az Enikő. Apropó, mikor beszéltél vele utoljára? Ha vége ennek az egésznek, hazajön?
Márk nagyot nyelt, és szó szerint könnybe lábadt a szeme. Évát, akinek a csókja még mindig ott égett az ajkán, az apja egyszerűen sárba tiporta pár méltatlan, aljas és rosszindulatú mondattal. Úgy, hogy semmit nem tud róla, és úgy, hogy Éva közben azért az anyja becsípődött derekát kikezelte. Köszönettel tartoznak neki, nem pedig gúnyolódással.
– Apa, engem nem érdekel az Enikő. Nem azért, mert Németországban van, és jár valakivel. Hanem, mert nem szeretem, és már egyáltalán nem ilyen társra vágyom. Évával járok, mert helyén van a szíve, szorgalmas és kedves. És még azt is megértem, hogy neked nem szimpatikus, csak arra kérlek, hogy beszélj róla tisztelettel. Többet ér ő, mint ezer Enikő, hidd el… – védekezett Márk, de már érezte is, hogy házhoz ment a pofonért, az apjában kinyitotta a haragdobozt.
– Na, fiam. Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba. Neked szántam a Rezeda utcai telket. Az egyik legjobb a városban. Építhettél volna rá egy házat, élhettetek volna ott Enikővel. A praxisod elindításában is támogattalak volna. De te ezt eldobtad, és egy vaksi csajt választottál. Hát elhiszed, hogy senki se tart majd normálisnak, ha ez kiderül? Elhiszed? Hát, normális vagy te? Most mondd meg! – lovalta bele magát az öreg Miklós a szokásos szólamába.
Márk tudta, mit kell ilyenkor mondania – Nem, apa, nem vagyok normális – de most nem jött ki hang a torkán.
– Mi a válaszod, fiam? – kérdezte az apja végül nyersen-vádlón.
– Holnap lemegyek hozzátok, apa. Úgy gondolom, hogy megnyugtató lenne számodra, ha írásba adnám, hogy nem tartok igényt a telekre, az építkezésre és a jövőbeli praxisra. Ha gondolod, Zoltán megszövegezheti a lemondó nyilatkozatot, ahogy neked tetszik. Én meg aláírom – mondta Márk, és érezte, hogy ez most nagyon erős határhúzás volt. Ilyenre még sosem vetemedett.
– Nem is érted az egészet, fiam. Én csak jót akarok neked. Itt mindened meglenne. Ház, munka, szép feleség. Tényleg, mi kellhet még egy magadfajtának? Hát egyedül úgysem mész semmire, lásd be! – nyomatta az apja a szokásos önbizalom-gyilkos mondatokat.
– Akkor holnap találkozunk. Most megyek dolgozni. Szia, apa, szép napot! – zárta le a beszélgetést Márk.
Régen, még kamaszként egy ilyen csörte után elment a haverokkal inni. Most azonban csak megvonta a vállát, és őszintén sajnálta a szüleit. Sokat veszítenek azzal, hogy nem hajlandóak megismerni és elfogadni Évát.
“Lehetne egy kincsük is. De csak pénzük van.” – mondta a tükörképének, majd fogat mosott, felvette a dzsekijét, és elindult dolgozni. Útközben felhívta Évát, aki néhány kedves szóval és érdeklődő kérdésekkel egészen áthangolta a napját.
“Szeretem ezt a nőt. Ez van.” – summázta önmagának, miután letette a telefont.
fotó: Pinterest
