A segítő – 10. rész

“Márknak semmi kedve nem volt vezetni, beszélni, sőt létezni sem. Megsemmisülve segítette be Zsemlét és Évát a kocsiba, majd felhívta Juci nénit, hogy késni fognak.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Zebegényig hosszú volt az út. Az autó engedelmesen szelte a kilométereket a szinte üres utakon, a Nap pedig kedves potyautasként ült be melléjük… ők mégse érezték jól magukat. 

Márk azt sem tudta, mit mondjon. Kérjen bocsánatot? Magyarázza el, hogy az apja miért ilyen nyers? Minden olyan ostoba szájtépésnek hatott volna… így inkább hallgatott. Éva nyelte a gombócokat, amilyen észrevétlenül csak tudta. Eddig azt hitte, az lesz a legnagyobb baj, hogy ő vak, meg, hogy Márk gazdag. Arra azonban, hogy a szülők ilyen tudatlanok és arrogánsok lesznek, nem is számított. Áthatolhatatlan fal emelkedett közte és a szeretett férfi között. El kell engednie, ezt érezte. 

 
 

Egy kávéra és egy mosdóra azért megálltak, de akkor sem váltottak néhány szónál többet. Zebegénybe érve szinte egyszerre lélegeztek fel: végre beszélhetnek Juci mamával, és elterelhetik a gondolatukat erről a kínos délelőttről.

Juci nénit azonban nem lehetett megvezetni: rögtön tudta, hogy feszültség van, de nem kérdezett semmit. Márkot otthon hagyta, hogy várja meg helyette a futárt, Évát meg Zsemét pedig meghívta egy sétára a parton. 

Éva teasütijéből azért párat elcsomagolt az útra, hogy megkóstolhassa, milyen egy vak nő konyhája… meg persze zsebébe rejtett egy marék jutifalit, Zsemlének. A múltkorinál nehezebben indult a beszélgetés: Éva és Juci mama egészen az utca végéig egymáshoz sem szóltak, csak a kutya csengettyűje és lihegése kísérte őket.

Végül Juci mama törte meg a csendet.
– Márk mesélt Enikőről? Vagy bemutatott a családjának? Másra nem tudok gondolni, hogy miért vagytok ennyire fagyosak most…
– Utóbbi. Vagyis mindkettő. Illetve nem is tudom. Az apja nem egy kedves ember. “Lerokizott”. És nem tudom, biztos egy csodás nő az unokád, Juci mama, de mégsincs Márkkal, sőt, Európa másik pontjára költözött valaki mással. Ez nem az én hibám. Miért kell ezért engem meghurcolni? – próbálta megfogalmazni Éva a fájdalmát.
– Enikőtől nem kell félned. Már akkor is csak lábtörlőnek használta Márkot, amikor együtt jártak. Nagyon szeretem az unokámat, egy okos szépség. De számító és céltudatos. Teljesen más, mint Márk, aki egy jóindulatú, aranyszívű mackó. Enikő megette őt reggelire. Sosem jönnek már össze. Az meg, hogy Márk családja bunkó… hát, már ne is haragudj… gondolom, nap mint nap találkozol efféle reakciókkal. Tudatlanság, félelem a nem szokványostól… bármi lehet az oka. Lehet, hogy megváltoznak, lehet, hogy nem. Márk szabad ember. Ha téged akar, ki fog tartani melletted – zárta le a monológot Juci mama, és konstatálta, hogy miközben beszélt, mindketten megálltak.

– Na, menjünk, Zsemle már nyugtalan, én pedig szeretnék pár új vezényszót megtanulni, és gyakorolni a pórázon vezetést… Hoztam jutifalit, látod, tanulok!
– nevette el magát az idős nő.

Másfél órán át sétáltak ők hárman, és percről percre mélyült közöttük a barátság. Már nem tűnt olyan fojtogatónak a gondolat, hogy Zsemle egyszer itt, ezen a páratlanul szép környéken fog élni, ezzel a tündéri nővel.

Mire visszatértek, Márk nem csak, hogy átvette a csomagot, hanem minden élelmiszert a helyére tett, és a papírtáskákat is egybe hajtogatta. Észrevette, hogy lejár a kilincs, ezt is megreparálta, aztán meg kiült a kertbe, agyalni és friss levegőt szívni. Itt találtak rá a nők.
– Bocsáss meg, Márk, hogy így megvárattunk, de nagyon jót sétáltunk Évával meg Zsemlével. Sokat tanultam ismét – lelkendezett a mama.
– Ugyan már, örülök, hogy valami jó is történt ma – válaszolta keserűen a férfi.
– Lassan azonban el kell indulnunk, Éváékat is haza kell vinnem, és nekem is haza kell érnem… – mondta, Éva szíve pedig újra összeszorult – annyira örült, amikor Zsemléről és róla többes számban beszélt, a kutyát is egyenlő félként kezelve. 

A hazaút érezhetően könnyedebb hangulatban telt: csacsogtak, nevettek, és heccelték egymást. Éva sokat forgatta a szívében Juci néni mondatait… megnyugtató volt és bátorító. Hitt, nagyon erősen hitt a szerelemben, abban, hogy rá is rátalálhat egyszer… és, hogy ha Márkkal tényleg egymásnak vannak teremtve, mint ahogyan azt napról napra egyre jobban érzi, akkor együtt az egész világot is legyőzhetik… 
Márk is valami hasonló következtetésre jutott: a családja reakciója ugyan nem lepte meg, csak ennyire tahó megnyilvánulásra nem számított… Ez az egész csak arra volt jó, hogy megvizsgálja az érzéseit és megfogalmazza magának: ő bizony szerelmes ebbe a nőbe.

A főváros még mindig lüktetett, mindenki igyekezett haza. Jó volt kiszállni a kocsiból, és belegondolni, hogy vége ennek a fárasztó, kalandos napnak. Márk elkísérte Évát és Zsemlét a nagy vaskapuig, majd a laza, mégis kedves búcsú szavai után kutatott az agyában, de semmi nem jutott eszébe. Valami zsibbadt csend szállt le közéjük… újra az a bizonyos nagy pillanat… amit Márk most már nem akart kihagyni. Finoman a tenyerébe vette a bájos arcocskát, elseperte róla a szélborzolta fekete fürtöket, és először puszit lehelt a pisze orrocskára, aztán a nő ajkaira. 

Most sem derült ki számára, hogy a vakok csukott szemmel csókolóznak-e… ő ugyanis lehunyta az övét.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here