Átlagos vagyok. Átlagos minden porcikám: a szemem, az alkatom és a szívem is. Pontosan úgy ver, ahogy mindenkié, úgy lüktet odabent, ahogy millióké, és a lelkem sem különleges, vagyis az, de nem látszik. Humorom felett elsiklanak, a tudásom senkit nem érdekel, és ez így volt mindig. Nem vagyok szép, és ma ez nagy bűn. Régebben is az volt, csak nem vettem észre, de ahogy múlt az idő, rájöttem, hogy az emberek nem fognak észrevenni. Árnyékban vagyok, méghozzá azért, mert van egy szép barátnőm.
Mira mindig is szép volt, de hétévesen ez nem volt annyira fontos. Persze akkor is tudtam, hogy jobban figyelnek rá.
Szőke, hosszúhajú és tengerkék a szeme. Az ilyen lányokat mindenki szereti. A fagyisnál rákacsint a bácsi, a tanító néni nem szidja össze, és ha versenyre készülünk, őt mindig beválasztják. Mira nem közönséges módon szép, mert még egy reklámfilmben is szerepelt. Utólag azt mondta, hogy utálta, mert a bőre nem viselte jól a sminket, és az anyukája végig veszekedett vele, mert ő éhes volt. A rendező is undokul beszólt neki. Közölte, hogy ez nem királylányképző, szálljon le a magas lóról. Pedig tényleg csak enni kért. A sminkes is megjegyezte, hogy fogja vissza magát, mert hízásra hajlamos. Ekkor hétéves volt. Így soha többé nem ment, hiába csalogatták.
Szépsége azonban nem változott. Ahogy múltak az évek, még jobban felfigyeltek rá az emberek. Én, a barátnője vagyok, együtt jártunk úszni, tornára, később angolra, de senki az égadta világon nem tud rólam, mert árnyéka elfedett. Évekig nem tűnt fel, mert magam is rajongtam érte. Tetszett fehér bőre, nyúlánk termete, hosszú szempillája, és mindaz, ami az ellentétem volt. Csodáltam ruháit és irigyeltem, amikor megkapta az első ügyetlen szerelmeslevelet, amelyben annyi állt, hogy ájlávjúj. Hangosan nevettünk az idióta Balázson, aki még rendesen le se tudta írni, hogy odavolt érte, viszont az ő apjának volt a legmenőbb kocsija az egész városban. Egy sötétkék Aston Martin. Így ő a tollaival ékeskedve a legjobb partinak számított. Akire ő szemet vetett, mind leborult előtte. Már negyedikben a lányok cipelték a táskáját, csakhogy a közelében lehessenek. Ostoba volt, mint föld, de senkit sem zavart. A sztárság mértékegységét nem észben mérik még a gyerekek sem.
Mira azonban dobta őt, és emiatt is büszke voltam rá. Azt súgta nekem, hogy izzadtságszagú, és azt nem bírja elviselni. Hosszú évek múltak el anélkül, hogy fájt volna a szépsége. Minden mással törődtem, de nem hazudtam magamban, hogy nem veszem észre.
Hetedikbe jártunk, amikor megtetszett nekem valaki. Az unokatesóm barátja, aki jó fej volt és elképesztően vicces. Többször eljött hozzánk, és mindig hangosan röhögtünk mindenen, még apa is kedvelte, mert tudott sakkozni. Leült hozzá, és hagyta, hogy apa győzzön. Minden csodásan ment addig, amíg egy nap meg nem jelent a barátnőm. A varázslat azonnal hatott. Miki se látott, se hallott, miután Mira belépett az ajtón. Pedig aznap nem is volt formában. Haját egy gumival lazán összefogva, egy kopott farmerben libbent be és azt akarta, hogy menjek el vele korcsolyázni. Mondanom sem kell, hogy persze nem mentünk.
Miki úgy bámulta, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna egy üveggel, hogy magához térjen. Persze azért beszélgetett velem is, megmutatta rajzait, elmondta, hogy festőnek készül, de nem nézett rám. Tekintete szinte felzabálta a barátnőm. Mira zavarba se jött, hiszen megszokta. Egész élete arról szólt, hogy csodálták. Rám mosolygott, és beszélt tovább, mintha mi se történt volna. Csak az én szívem tört ripityára.
Mikit nem akartam átengedni. Olyan jól megvoltunk hetekig, nem igazságos, hogy belerondít valaki, aki nem több, mint egy egyszerű baba. Legszívesebben hazamentem volna, ha nem lettem volna otthon. Mira nem sokkal később elköszönt, mert azt mondtam neki, hogy fáj a bokám, nem tudok korcsolyázni menni, ami hazugság volt. Ahogy kilépett az ajtón, fellélegeztem. Apám figyelmét nem kerülte el a sóhajom. Később megkérdezte, kedvelem-e Mirát, és hogy mit gondolok róla. Kedvelem, hebegtem, és nem gondolok róla semmit. Az jó, mondta, mert felesleges túlkombinálnom azt, ami nincs. Meglepődtem ezen, de nem volt kedvem megkérdezni, mire gondol valójában.
Mira nem jött egy ideig, a suliban azonban változatlanul jóban voltunk. Mikit egy szóval se említettem, ahogy ő sem. A dolgok visszakerültek a szokott medrükbe, és május volt, amikor kis híján összeomlott az életem. Abban a biztos tévhitben éltem, hogy van egy jó haverom, akivel minden király, és majd eljön az idő, amikor rájön, hogy fontos vagyok neki. Egyik nap megtörtént, amitől titkon rettegtem. Megláttam őket. A sulival szemben lévő ház hatalmas kapujában elbújva csókolóztak. Röviden, de nekem az az egy pillanat is elég volt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket, de aznap este nem akartam Mirával tanulni, és a szombaton se mentem vele kirándulni, pedig az anyja nagyon hívott a Velencei-tóhoz. Gyomorfájásról hadováltam, de közben otthon sírtam az ágyon. Mivel egyedül voltam, senkinek nem tűnt fel. Mira felhívott, üzenetet küldött, de nem válaszoltam, nehogy rájöjjön, hogy miatta szenvedek. Békén hagyott, gondolom, jobb dolga is volt, mint velem törődni, hiszen ott volt a tó, a szülei, meg az ismerősök, akik kerti partit rendeztek.
Később valaki elmondta, hogy Miki is megjelent. Szóval Mira csak azt akarta tudni, hogy vagyok-e annyira pocsékul, hogy biztosan otthon maradok. Voltam. Lassan elfogytam. Már anya is megrémült, pedig ő mindig ducinak tartott. Nem bírtam enni. A falat megállt a számban, és amikor senki nem látta, beleköptem egy szalvétába. Pár nap volt csak a szünidőig, és nem bántam, mert Mirát Amerikába vitte a nagynénje két hónapra. Az angol miatt. Nem sajnálkoztam különösebben, de azt megígértem, hogy csetelünk. Boldog voltam, hogy nem láthatom. Akkor már nyolc kilóval voltam kevesebb és egy illúzióval a barátságról. Miki megint eljött hozzánk, és megjegyezte, hogy milyen jól állna nekem a szőke haj. Addig könyörögtem, amíg anya megengedett pár melírcsíkot. Vékonyabb lettem, szőkésbarna és keserű. A hajam és a testem nem uralkodott a gondolataimon, mert továbbra is szürkének láttam magam. Árnyéknak, amelynek nincs fénye.
Mira írogatott, és folyton panaszkodott. Utálta Amerikát, ahol egy kertvárosban tengette napjait, és angolt tanulhatott napestig. Nagynénje dolgozott, de időnként elvitte vásárolni meg hamburgert enni. Nem erre vágyott. Azt jó érzékkel nem merte megírni, hogy hiányzik neki Miki. Én meg sose vallottam volna be, hogy mellettem ül, mert moziban vagyunk. Azt meg végképp, hogy hozzáért a kezemhez az övé, és totál elzsibbadtam.
Augusztus vége felé már nagyon várta, hogy hazajöhessen. Addigra azonban vagy tíz kilót felszedett, és az élettől is elment a kedve. Én viszont kivirultam, és szerelmes lettem. Nagyon. Miki is, aki már nem írt neki, szakított vele. Hallgattam barátnőm panaszait, de közben a szemem mosolygott. Tudtam, hogy balhé lesz, de nem bántam. Úgy éreztem, erős vagyok, kitartó és az a fiú, akit szeretek, hasonlókat gondol. Tévedtem.
Mira hazajött. Azonnal visszahódította. Szőke haja ragyogott, és a hízással csak nagyobb mellei lettek. Mindenkinek megint csak ő kellett. Árnyék voltam és maradtam, és még jobban fogyni kezdtem. Anya kórházba vitetett, majd átíratott egy másik suliba. Most élek, barna a hajam, és nem vágyom egy barátnőre sem.
Fotó: Sümeyye Bal: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/sziluett-es-tulipanok-az-aranyora-fenyeben-33054757/
