A pára megült a kis konyha ablakán. A pulton már hűlt a szilvás rácsos pite, a főzőlapon még sercegett az olaj és sültek az ínycsiklandó húsok… a gyomra már korgott, mégis úgy érezte, jó lenne megállítani a pillanatot. Igyekezett elraktározni minden egyes mozdulatot, érzést, színt és illatot.
Együtt fognak vacsorázni. Pasi még sosem főzött neki korábban. A volt férje egy szem krumplit sem pucolt meg soha, az apja és az öccsei pedig egyenesen kiszolgáltatták magukat – sosem felejti el a megalázó szokást: az anyja a nappaliba szervírozta a három férfi vacsoráját, ha azok épp meccshez vackoltak be a kanapéra. Már régen elkönyvelte: a főzés a nők dolga.
Az elmúlt időszakban aztán kezdte megszokni, hogy az „úgy szokott lenni”, és az „eddig azt hittem, hogy” nem működik többé. A mindig olyan kiszámítható, lassú és hűségesnek tűnő férj egyszer csak berobbantotta az egész életüket és lelépett. „Eddig azt hittem, ez velem nem történhet meg.” És mégis. Aztán, noha magáról meg azt hitte, hogy soha nem lesz másik párja, pár hónappal később randizni kezdett.
Most pedig itt ül a férfinél, akit szintén megtépázott az élet, és akinél megértőbb és józanabb gondolkodású pasit aligha látott… és hagyja, hogy az ízek és illatok, no meg a számára oly szokatlan gondoskodó szeretet átjárja a szívét és a lelkét.
– Megterítek – mondta kicsit megköszörülve a torkát.
– Jó – mosolyogta el magát a mély hangú, de kevés szavú séf, és puszit nyomott a homlokára.
Az étel is finom volt, de a gondoskodás és biztonság még jobban ízlett neki. Olyan egyenlőnek és szeretettnek érezte magát, mint még soha.
fotó: Pinterest
