Fura egy ember, gondolta, mégis vágyott arra, hogy megismerje. Érdekes módon az ódon helyiség és az öreg papír szaga már nem zavarta, mint máskor, ha betért egy ilyen helyre.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Amikor a férfi visszatért a töltelék nélküli keksszel és letette az asztalra, a nő megfigyelte, hogy arcán gyakori vendég a mélabú. Talán a hely miatt? Valószínűleg ő is magában és magán hordozta az évek kényszerű pecsétjét.
Az idő olykor-olykor eszementen hagyott nyomot mindenen, legfőképp a szemek és a szájak környékén. A szívet láthatatlanul cserkészte be, de ki nem hagyta sosem. És ez a férfi biztosan sokat tűrt, mozdulatainak lassúsága erőnek erejével rángatta őt a jelenbe, mert a múlt ragadós ködként nyúlt utána.
– Egy feltétellel mesélek – mondta csendesen a nő. – Ha cserébe egy másik mesét kapok.
– Miféle másik mesét? – nézett rá a másik, miközben töltött magának teát újra, majd egy keksz után nyúlt.
– Mesélne nekem magáról? A bolt is érdekelne, mert eddig szinte láthatatlan volt számomra.
– Attól tartok, sokak számára. Nem is tudom, hogy jó-e ez nekem vagy sem. Anyagilag persze nem az, de szerencsére nem halok éhen.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
A férfi kipillantott az ablakon. Még mindig esett, és talán sötétebb volt odakinn, mint fél órával azelőtt. Nem akart reggeledni az a hétfő.
– Mindenki azt hiszi, hogy az ő élete egy regény… Higgye el, untatnám. Semmi olyan nem történt, ami miatt érdekessé válnék.
– Ezt hadd döntsem el én. Meséljen nekem a mese kedvéért! Rendben?
A férfi nem akart kötélnek állni.
– Meglátjuk – mondta, de érezhetően menekülni szeretett volna a helyzetből. A nő azonban nem engedte.
– Akkor kezdem én! – Remélte, hogy kitartása lebontja a falat, amelyről sejtette, nem porladó kőből rakták.
– Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag lány és egy szegény fiú. Mindketten jó családban éltek egymástól távol, a város két legtávolabbi pontján. Gyakorlatilag esélyük sem volt a találkozásra, mert nem mozogtak hasonló körökben. A lány angolul és olaszul tanult szabadidejében, de ezen túl zongorázni is meg egy keveset énekelni. Nem volt különleges hangja, de apja nem hagyta békén, eleget kellett tenni az akaratának.
A fiú kifutófiú volt egy szatócsboltban, ahol szinte mindent lehetett kapni a drága parfümtől kezdve az ananászig.
A lány tizenöt volt, a fiú egy évvel idősebb, amikor először találkoztak.
A jövendő nagyapám vékony, izmos fiú volt hamis tekintettel, a leendő nagyanyám pedig modern, besütött hajú úri kisasszony, aki nem szokta észrevenni a körülötte dolgozókat. Azon a napon épp angolórán volt egy házsártos vénlánynál, aki mindig keményen leckéztette, ha rossz volt a hangsúlya. Márpedig a kiejtése szerinte botrányos volt. Nem kímélte a lányt, éles szavakkal bírálta. Emília, akit addig mindenki csak kényeztetett, egyre kedvetlenebbül járt az órákra, de feladni semmit sem volt szokás náluk, így nem tehette, hogy abbahagyja.
– Nagyon rokonszenves hölgy lehetett a nagymamája. Nekem tetszett volna – jegyezte meg férfi mosolyogva. Tekintetét le nem vette a nőről és látszólag minden idegszálával a történetre összpontosított. Ha a nő tudta volna, hogy más is jár a fejében, valószínűleg megsértődött volna. Pedig ahogy mesélés közben kipirult az arca, egészen megszépült. Ezt azonban nem sejtette. Valahol a múlt és a jelen határán egyensúlyozva kereste a szavakat, amelyek visszahozták a régi időket, amelyekben szívesen élt volna. Akkor talán Coco Chanelt is ismerhette volna.
– Az volt. Most belevalónak mondanánk! Egész életében az volt. Egy nyár eleji napon, hétfőn találkoztak, ezt nagypapa sokszor felemlegette, mert ugyanúgy gyűlölte a hétfőt, mint a legtöbb ember. Egy kisebb csomagot kellett kivinnie, főleg zöldséget és gyümölcsöt meg egy kevés kristálycukrot. Amikor a ház elé ért és becsöngetett, nem a tulajdonos jött ajtót nyitni, hanem a nagymamám, aki könnyű nyári ruhájában, szőke hullámaival olyan volt, mint egy tündér. Legalábbis ezt mondta a nagypapa, én meg elhittem, mert maradt róluk kép abból az időkből, és kivételesen szépek voltak mindketten. Talán a szerelem miatt.
Elhallgatott. Felvillant előtte a nyolcvanat betöltő idős asszony képe, aki még az utolsó pillanatban is azt kérte, hogy tegyenek egy kevés rúzst az ajkaira. A Halált akarja meglepni, közölte nevetve.
– A papa, Lali, ahogy mindenki hívta, pedig nem is Lajos volt, hanem László, úgy meglepődött a lány láttán, hogy ügyetlen módon elejtette a kisebb csomagok egyikét és a cukor a földön landolt. Azonnal kiszakadt a csomagolás és a földet úgy borította be, mint egy váratlan nyári hóesés. Emília odaugrott hozzá, kivette a kezéből a többit. Annyit mondott, hogy ott egy seprű a fal mellett, gyorsan seperje le a kikövezett ösvényről a cukrot. A fiú megrázkódott és visszatérve a kábulatból, egy pillanat alatt eltüntette ügyetlensége bizonyítékát. A fűben azért még látszódtak a kristályok, de csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor olvadnak el.
– Ez kedves – jegyezte meg a férfi. – Emília nem volt gőgös vagy undok, ez biztos.
– A nagymamám mindig kedves volt. Volt benne tartás, de nem volt rátarti. Talán ez fogta meg benne legjobban a nagypapát.
– És utána hogyan találkoztak?
– Nem ment egyszerűen, mert Lali azt hitte, hogy a gyönyörű lány ott lakik abban a házban, ezért minden nap elsétált arra munka után, hátha megpillantja. Persze nem így volt. Még a nevét sem tudta. A cukor-ügyből érdekes módon nem lett semmi, mert az angolos hölgy sose reklamált miatta. Lehet, hogy elfelejtette, de az is lehet, hogy érezte, nem fontos. Később a mama tőle tudta meg, hogy a kifutófiú a ház körül ólálkodik és lesi a ki-be járókat. Ez nagyon tetszett neki. És a fiú is, csak azt egy lány akkoriban nem vallhatta be magának azonnal.
– Hogy találkoztak újra? Tölthetek még egy kis teát, bár már kihűlt? Vagy tudja mit, hozok gyümölcsöt! – mondta a férfi és villámgyorsan eltűnt az antikvárium titkos ajtaján, amit könyvek rejtettek a kíváncsiskodók szeme elől.
A nő kezdte magát egyre jobban érezni. A figyelem és a kedvesség oly módon foltozgatta be a szívén esett sebeket, hogy elszégyellte magát, amiért a férfira szatírként gondolt legelőször.
A tea és a puha keksz meghitté tette a kora reggeli órát, de főleg a férfi, akinek volt ideje rá, és ezt az időt szemmel láthatóan örömmel adta át neki.
A tálon, amivel beegyensúlyozott alma, banán és szőlő hevert festői összevisszaságban.
– Remélem, szereti valamelyiket. Én mind. Kérem, vegyen és folytassa a történetet, mert kifúrja az oldalamat a kíváncsiság!
A nő elnevette magát. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy azon a reggelen, amikor az ágy húzza az embert, ő egy dohos antikváriumban a nagyszüleiről fog mesélni, valószínűleg kinevette volna. Ehelyett felült az emlékek vonatára, amely visszaszáguldott vele egy elsüllyedt világba, amit már kiemelni modern gépekkel sem lehetett volna.
– Rendben. Szóval… Egy héttel később, amikor Emília újra a különórára sietett, meglepve pillantotta meg a fiút, aki lazán nekidőlve a falnak bámulta a házat. Az utca forró volt, és üres. Sapkáját hátra tolta a fején, és annyira elmerült a bámészkodásban, hogy észre sem vette a közeledő lányt. Emília ráköszönt, Lali belepirult. Ettől a pillanattól kezdve egy pár voltak, bár ez egy másik történet…
– Gondolom, nem ment minden simán?
– Cseppet sem. Az elegáns úri kisasszony meg a kifutófiú a múltban sem alkothatott egy párt. Az csak a mesében működik. Dédapám kitagadással fenyegetőzött, dédmamám pedig nem volt hajlandó szóba állni kisebbik lányával, akinek jó partit szántak. Tudták, hogy a szépsége remek árucikk, befolyásosabb körökbe juttathatja, erre valami olcsó kalandba keveredik, és ha ne adj’ isten kitudódik, akkor véget ér minden álmuk…
– És véget is ért.
– Valóban, de nem minden harc nélkül. Emília makacs volt és szerelmes. A szülők pedig szerették őt, de nem könnyen egyeztek bele a házasságba. Volt ott próbaidő, külön töltött fél év, és minden, amit el tud képzelni. A leveleket is őrzöm abból az időből. Emília gyönyörű sorai könyvbe kívánkoznak.
– Nagyon szép történet. Az esernyőről azonban nem tudok semmit. Talán egy sorsdöntő lépés részese?
– Abszolút. Ezért is kedves nekem annyira.
– Megértem. Tudja mit, van egy barátom, aki afféle ezermester. Mi lenne, ha megkérném, hogy nézze meg? Hátha meg tudná javítani!
A nő arca megelevenedett az ötlet hallatán. Így se dobta volna ki, de ha meg lehet menteni, akkor ő minden pénzt megad érte.
– Boldog lennék! – kiáltotta. – Megtenné?
– Persze. Mondtam.
A nő felállt.
– Azt hiszem, eleget raboltam az idejét, most mennem kell.
– Viccel? Örömmel hallgattam, de kérem, hogy ne menjen még! Nem is evett gyümölcsöt!
– Tudja mit, ha zárás után ráér, visszajövök! Aztán elmesélek mindent.
– Én meg addig utánajárok az esernyőjavításnak. Hat óra megfelel?
A nő ránézett a férfira és megállapította, hogy szemüveg nélkül kifejezetten vonzó.
– Hat órakor – mondta. Azzal megfordult és az ajtóhoz lépett. Az ég piszkosszürke volt, de már nem esett. Odafent megkönyörültek rajta, gondolta hálásan.
Folytatás kedden
fotó: Pinterest
