A törött ernyő – 1. rész

Az eső vigasztalanul esett már két napja. Hol zuhogott, hol meg épphogy csak szemerkélt, de az ég szürke volt. Reménytelenül szürke, a felhők mögött aludt a nap. Ha volt időjárás, amit utált, akkor ez mind közül a legutálatosabb volt. És mindehhez még a hétfő is kapcsolódott. A kombinációk legszörnyűbbike nem vidította fel. Levette régimódi, sötétkék ernyőjét a polcról és bezárta maga mögött az ajtót.

Az ernyő maradt csak neki a nagyapja után, ezért ritkán használta.  Így mégse lett belőle porosodó vacak a sarokban.

 
 

Azt akarta, hogy az ernyőben tovább éljen az öreg a maga fanyar humorával és keresetlen őszinteségével. Már a végrendelete is furcsa volt, hiszen ki hagy tizenhat éves unokájára egy esernyőt, és még ezt írásba is foglalja? Apja szerint mindig is bolondos volt az öreg, de ezt szerették benne a legjobban.

Szinte napra pontosan tíz éve ment el oda, hol nincs szükség ernyőre, mert állítólag sosem esik. Érdekes hely lehet, gondolta többször is, főleg akkor, amikor az erős szélben megpróbálta kinyitni merev, rugalmatlan darabot.
Az október végi szél sokkal szemtelenebb volt, mint elvárható lett volna tőle, hiszen pár nappal ezelőtt még a vénasszonyok nyara kényeztette az emberek lelkét. A lassan sárguló levelek fényesen ragyogtak a kora reggeli égi áldásban, de ebben nem talált semmi gyönyörűt. Főleg gyalog. Nem volt messze az a kis varroda, ahová igyekezett, most mégse esett jól a gyaloglás.

Valaha úgy képzelte, hogy ha megtanul szabni, és tele lesz tervekkel, akkor Coco Chanel is lehet belőle, hiszen ő is lent kezdte. Mára azonban maradt az apró műhely, tervek százai és a lelkesedés, amely nem csapott át igazi cselekvésbe. Betörni egy nagy piacra egy vidéki városból minden segítség nélkül, gyakorlatilag azonnal kudarcot jelentett. Azt sem tudta elképzelni, hogyan hívhatná fel magára a figyelmet, a reklámról nem is beszélve, amihez komolyabb tőke kellett volna.

Talán kétsaroknyira volt a Tűtől, álmai színhelyétől, amikor a szél kifordította az ernyőjét és egy erőteljes rohammal kitépte a kezéből. Már csak azt látta, hogy pár méterrel odébb ledobja a járdára és görgeti maga előtt. Az utca üres volt, a parkoló autók gazdái még nem rohamozták meg a hétfői élet minden színterét. Káromkodott egyet és sietősen az ernyő után eredt, amely szinte játékosan csalogatta méterről méterre előre, miközben az esővel karöltve bosszantották az egyetlen járókelőt, aki ezen a hajnali órán munkába sietett.
A viharossá fokozódó szél egyszer csak felkapta az esernyőt és a következő pillanatban egy kirakathoz vágta. Szerencsére nem az üveghez, hanem a kirakat alján végigfutó kovácsoltvas szegélyhez. Egyszerre értek oda. Ő az utcáról, a férfi bentről.

– A szentségit! – kiáltotta az idegen. – Azt hittem, valami óriásmadár csapott le ránk.

A nő ránézett és majd kibuggyant belőle a nevetés. Óriásmadár? Ez mi akar lenni? Hogy hihetett ilyen őrültséget valaki a város közepén egy unalmas hétfői napon?

– Bocsánat – mondta és gyorsan felkapta a “madarat”. – Elfújta a szél.
– Az egy másik történet – mondta a férfi. Ügyet sem vetve a nőre szemlélte az üveget, majd sóhajtott. – Megúsztuk – tette hozzá.

Amikor felvette az ernyőt, az valóban úgy nézett ki, mint egy törött szárnyú madár. Fa nyele nem bírta el az ütést és meghasadt.

A nő kikapta a kezéből és ijedten látta, hogy nagyapja ajándéka azon a napon befejezte földi pályafutását. Az eső viszont rákezdett.

Azonnal kicsordult szeméből a könny, amelyet követett a többi is. A férfi ekkor eszmélt rá, hogy bambán áll, mintha alig érzékelne valamit a világból, még a felhők könnyeit sem. Pedig vékony pólója már kezdett átnedvesedni, és azonnal megmutatta a tetoválását bal vállán.

Egy sas körvonalazódott ki a vizes anyag alatt.

– Ne haragudjon! Kicsit megzavart ez a reggel! Kérem, ne sírjon! Inkább adok egy másik ernyőt!

A nő nem szólt semmit.

– Jöjjön be, még nem vagyok nyitva, de most kivételesen lesz értelme a nyitásnak! Muszáj megszárítania magát, különben megfázik.

Azzal maga elé engedve a nőt, beterelte a poros, öregszagú antikváriumba.

– Vegye le a kabátját, csinálok egy forró teát mindkettőnknek, meg hozok egy hajszárítót is.

A nő körülnézett. A polcok az égig értek és telis-teli voltak régi, szakadozott könyvekkel. A sarokban újságkupacok hevertek, az egyik széken pár bekeretezett fénykép árválkodott.

– Üljön le, és ne sírjon, higgye el, az esernyők pótolhatók. Főleg az olyanok, amilyen a magáé.
– Ez nem, ez emlék volt – szólalt meg a nő. Vizes kabátját a székre terítette és a hajszárító után nyúlt.
– A konnektor az asztal mögött – mondta a férfi. – Ne haragudjon, nem sejtettem, hogy ennyire fontos magának. Pedig gondolhattam volna, hiszen csupa régi érték között élek.

A nő végigjáratta tekintetét a hatalmas helyiségen. Kívülről nem tűnt ilyen tágasnak. Már ezerszer elhaladt az üzlet előtt, de még soha nem jutott eszébe bemenni. Talán a poros kirakat vagy a papír szaga nem vonzotta. Maga sem tudta megmondani, most viszont otthonosan érezte magát.

Kisebb keresgélés után megtalálta a konnektort, ami szintén öreg volt, egy másik világhoz tartozott. Félve dugta bele, de a masina nem töprengett ostobaságon, azonnal tette a dolgát. Jólesett neki a meleg levegő. Lassan átmelegedett, ahogy lelapult fekete hajába visszatért az élet.

– Csodálatos a haja! – mondta a férfi őszinte meglepődéssel a hangjában. – Biztosan mondták már sokan.
– Köszönöm!
– Ideteszem a teát, gyümölcstea, és nézze el nekem, hogy ennyit beszélek, zavarban vagyok.
– Zavarban, miért?
– Tulajdonképpen nem szoktam vendéget fogadni. Vevő sem jár gyakran errefelé. Egyszóval örülök, hogy itt van… Jaj, bocsánat, az esernyő miatt persze nem…
– Már nem számít. Köszönöm a teát – kiáltotta a nő és kikapcsolta a hajszárítót. – Leülhetek?
– Persze, vigyázzon, mert az egyik szék erősen inog! Az, amelyiken az a két könyv van.

A nő rápillantott, majd a székre és megtörölte kézfejével a szemét. Már nem sírt, de egy könnycsepp még a szemébe tolakodott.
Óvatosan helyet foglalt és kibámult az ablakon.
Ha most elrabolna, vagy bármi mást tenne, senki nem segítene, hiszen nem tudják, hogy itt vagyok, gondolta idegesen.
De aztán ránézett a teáját lassan kavargató vendéglátójára és megnyugodott. A szemüveges, negyven körüli férfi nem tűnt sem szatírnak, sem emberrablónak.

– Mesél nekem az ernyőről?  – szólalt meg az. – Tudom, nem tartozik rám, de kíváncsi vagyok. És mint mondottam, nagyon örülök magának.
– Nem is tudom, mit meséljek… Már meghalt.
– Amikor kimondta, tudta, hogy a nagyapjára gondolt, nem az esernyőre.
– Érezem, hogy szép emlékek köti valakihez. Az ernyő korát tekintve biztosan van vagy hatvan-hetven éves.
– Igaza van, annyi tényleg van, bár a korát nem tudom pontosan. Ez az ernyő hozta össze a nagypapát a nagymamámmal.

Amikor ez kimondta, elmosolyodott. Testét átjárta az emlékezés melege és az illatos tea is besegített ebbe.

– Örömmel meghallgatnám…
– Legyen, ha nem tartom fel…
– A magam ura vagyok. Ráérek.
– Rendben. Én is épp így vagyok ezzel. A ruháim megvárnak, ha már így alakult ez a reggel.

A férfi elmosolyodott.

– Hozok egy kis kekszet a tea mellé – jegyezte meg és felpattant.

A nő látta, hogy közben megszáradt az inge és a sas eltűnt a válláról.

Fura egy ember, gondolta, mégis vágyott arra, hogy megismerje. Érdekes módon az ódon helyiség és az öreg papír szaga már nem zavarta, mint máskor, ha betért egy ilyen helyre.

Következő rész:

A törött ernyő – 2. rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here