Anyám nyolcvanhat éves. Nem az a cuki idős néni, akinek szeretnénk hinni. Törtető, önző és erőszakos, amilyen egész életében volt. Tökéletesen manipulálja az embereket, engem, a lányát különösen. Régebben a vejét és az unokáját is ugráltatta, de azok nemet mondtak neki. Mondhatjuk úgy is, hogy bekeményítettek. Nekik volt igazuk, mert nekem csak a düh és a méreg jut, ugyanis nem száll le rólam.
Nyolcvanhat évével egészségesebb, mint én, aki hatvan múltam, nem is beszélve a szomszédairól, akiket rendre lesajnál. Legfőbb szórakozása, hogy orvoshoz jár. Persze nem ül órákon át huzatos várókban, ő úrinő, magánba kell vinni. Időpontra. Nem sajnálja rá a pénzt, jó nyugdíja van.
Az orvosok jelentik a kapcsolatot számára a külvilággal. Ott vagyok neki én is, meg a férjem is, de bennünket un, és a mi visszajelzéseink nem elegendőek számára. Neki egy diplomás öregúr tegye a szépet, de ha fiatalos hatvanas, az még jobb. Anyám egész életében a város szépasszonyai közé tartozott, sőt, ne szerénykedjünk, a legszebbnek hitte magát. Őérte mindenki odavolt, a férfiak Dunának mentek, ha nemet mondott nekik, ő pedig az ujja köré csavarta mind. Egyedül apámmal nem bírt, ezért hozzáment, és egy életen át gyötörte.
Anyám nem akart gyereket, azaz engem, csak egy baleset folytán megfogantam. Ezt ő mondta így, és pokolian sok munkája volt abban, hogy visszanyerje alakját röpke két hónap alatt. Addig nem merészkedett az utcára, sétálni se vitt, mert nem jöttek rá a régi ruhák, nagyobba meg nem bújt volna. Ő született harminchatos volt, és az is maradt. Szerinte. Ma már persze inkább negyvenhatos, de nem veszi észre, lélekben világszépe és természetesen fiatal. Nem is lenne baj ezzel, ha engem nem ostorozna azért, mert slampos vagyok. Nem vagyok az, de neki sose feleltem meg, nem értem fel a színvonalához, kivéve, amíg kislánykoromban ő öltöztetett. Akkor még ízlésesen néztem ki, de a mostani színes sálaim, hosszú szoknyáim felidegesítik. A cipőimre megvetően pillant, ugyanis laposak és silányak. Véleményét nem hallgatja el, képtelen rá, de hát hiába akar ő jót nekem, akinek nem termett semmi a jóízlés fáján.
Mint mondottam, orvostól orvosig szaladgálunk. Hol a gyomra, hol a szíve, néha a vérnyomása, máskor meg az ízületei okoznak gondot. Ám, ahogy belépünk a csinos váróba, ahol levendulaolaj illat terjeng, anyám azonnal felvidul. Jobbra-balra tekintget, méregeti magát másokhoz, és odasúgja, hogy mennyivel jobban néz ki, mint a vele szemben ülő asszony, aki minimum húsz évvel fiatalabb, és még azt se képes megjegyezni, hogy a farmer fiataloknak való. Lepisszegem, mire megvetően legyint, mert én olyan gyáva és meghunyászkodó vagyok, hogy még a véleményemet is selyemkendőbe csomagolva tálalom bárkinek. Ő bezzeg negédes, de ha kell szavai tőrként döfik le áldozatukat, aki nem hódolt be a királynőnek.
Magassarkúban ficereg, tudom, hogy alig tud benne menni, de hát orvoshoz nem megy az ember akárhogyan. Szoknyája épphogy fedi a térdét, derekán vastag öv, ami nem karcsúsítja, hiszen van rajta felesleg bőven, mégis így hiszi. Őt nem zavarja, hogy a dekoltázsa nem szép, mert ő annak látja.
Az orvos se ma csirke, hetvenhez közelít, állapítom meg, amikor bekísérem. Azért megyek be vele, mert ha kint maradok, talán sose hagyja abba a beszédet. Ömlik belőle a szó, közben pedig kelleti magát. Még a hangja is elvékonyodik, és hízeleg, dicsér, egyszóval flörtöl. Nézem a vén kecskét, aki valóban úgy néz ki, mint egy vérbeli mindenevő a hegyes állával és fehér szakállával, és azt próbálom megállapítani, hogy vajon hány ilyen támadásban van része naponta. Anyám rebegteti a pilláit, mosolyog, és oly módon gesztikulál, hogy csak a hülye nem veszi észre, hogy előjött belőle a tinilány, csak testet tévesztett és most nyolcvan felettibe költözött. Felnevet, kacéran simogat egy füle melletti fürtöt, és beszél, beszél, az orvos meg hallgatja. Nem teheti ki, hiszen akkor ugrik a zseton. Rám se pillant, anyám a vizsgálat minden pillanatát uralja. Ekkor jut eszembe, hogy milyen ismerős a helyzet: láttam én ezt eleget, amikor kislány voltam, és akárhová mentünk, az emberek elájultak, ha a kékszemű Terka rájuk nézett.
Végül mégiscsak szóhoz jut a doktor úr, kimondja, amit mindhárman tudunk: semmi baja a hölgynek! Anyám ragyog, mire a vén kecske, aki már nem nyalintja meg a sót, döf egyet vaktában a levegőben, és engem talál el.
– Asszonyom, ön remek formában van. Látom, a lánya is magára hasonlít ebben, bár már túl van a másodvirágzásán, ahogy én is. De az a fő, hogy ezt is megértük, nemdebár? – És az arcomba bámul, mintha azt várná, hogy helyeseljek a sértésére.
Én, túl a másodvirágzáson, pipacspiros arcra váltok, és legszívesebben felpofoznám a vén trottyot, de hallgatok, elvégre ő az orvos, anyám orvosa, és én csak egy kísérő vagyok, egy senki.
Anyám, aki kiflörtölte magát, mosolyog és elégedett. Hogy a fenébe ne lenne az? Eltelt a délutánja, semmi baja, és még az orvosa is megdicsérte. Feláll. Látom, hogy csizmája sarka nem kényelmes neki, de ha ott törné ki a nyakát a rendelőben, akkor se venne fel mást. Fizet, és kezet fog az orvossal. Megkapta, amit akar, így nincs miért maradnunk. Én rózsaszínbe szelídülő arccal rebegek valami köszönésfélét, és abban bízom, hogy a méregtől nem kapok agyvérzést a küszöbön.
Becsukjuk magunk után az ajtót, mire anyám diadalmasan felkiált:
– Láttad, hogy nézett rám? Tetszettem neki, ez biztos.
– Anya… -kezdem, de leint.
– Tudom, szerinted már öreg, de ne aggódj, nem akarok tőle semmit. Nem szeretem a kecskeszakállú férfiakat…
Forgatom a szemem, és kibírom, hogy nem válaszolok. Ő ezt boldogan nyugtázza, hiszen mindig igaza van, mindig volt valaki, akinek tetszett, sőt állítólag egy idióta még öngyilkosságot is megkísérelt, amikor visszautasította. Erre persze senki nem emlékszik, ami nem csoda, hiszen alig maradt valaki nyolcvan felett, aki tanúsíthatná.
– Az a jó, hogy egészséges vagy! – jelentem ki, hogy tereljem a beszélgetést.
– Ugyan már! – hördül fel. – Még nem mondtam, hogy napok óta mennyire fájnak a veséim…Nem homok lesz ez, érzem. Kő, méghozzá jó pár. Kérnél nekem sürgősen időpontot Szalay doktorhoz? A fiához, abban jobban bízom.
Bólintok és az jár a fejemben, mikor lesz már annyi erő bennem, hogy nemet mondok ennek az energiavámpír öregasszonynak?
– A fia nem tüdőspecialista? – Jut eszembe pár pillanattal később.
– Nem! – rivall rám. – Te csak telefonálj!
Biztos vagyok benne, hogy téved, de azért kérek egy időpontot akármi is legyen, ha tüdő akkor tüdő, ha meg vese, akkor vese, de legalább anyámnak lesz egy új programja jövő hétre.
– Jaj, ez a Szalay doktor is milyen jóvágású férfi volt valaha! – közli elmélázva, ahogy kilépünk a jeges délutáni szélbe. – Most meg már árnyéka önmagának…Még nyolcvan sincs, de elhagyta magát…
– Anya, Szalay doktor kilencven körül van. Ha hiszed, ha nem, megöregedett.
– Egy frászt, neked mindenki öreg! – mordul fel, és indulatosan meglök. Kis híján nekiesem a téglafalnak, amitől elfut a méreg.
– Hagyjuk! – felelem, és beszállunk a kocsiba, hogy hazavigyem végre valahára.
