Gréta
Mielőtt Kingáért indultam volna az oviba, hazaugrottam bekapni valamit, mert egész nap nem ettem semmit, akkora volt a hajtás bent. Kihagytam az ebédszünetet is, csakhogy haladjak a papírmunkával. Ahogy beléptem a lakásba, feltűnt, hogy valami nem olyan, mint szokott. Pedig a helyén volt az előszobaszőnyeg, a fürdő ajtaja is be volt csukva, mint mindig, ezért hosszú percekig nem tudtam megmondani, mi zavar. A konyhában se tudtam felfedezni látványos változást, és a nappali is ugyanolyan volt, mint reggel.
Főztem magamnak gyorsan egy kávét, majd elővettem pár szem kekszet. És akkor, abban a pillanatban rájöttem, mi az, ami más, mint, ahogy megszoktam. Az illat…Egy enyhe, számomra ismeretlen terjengett odabenn, és nem értettem, miért nem jöttem rá menten. Ez az illat nem lehetett másé, csak Sarah-é. Pokoli erősen megmarkolta szívemet a fájdalom, ahogy erre rádöbbentem. Kristóf elhozta hozzánk? Vajon minek? Hiszen szállodában lakott. Vagy a holmijáért ugrott be? Felpattantam, a tányért is majd fellöktem, és a hálóba rphantam. Felszakítottam a gardróbszekrény ajtaját, és észrevettem az üres fogasokat, polcokat. Elvitt mindent, amit csak össze tudott pakolni hirtelenjében, úgy sejtettem. Keserű lett a szám, de mi mást várhattam volna? Álltam némán a szekrény előtt és erősen kaparta a torkomat a sírás. Nem őt sirattam majdnem, nem a házasságunkat, inkább a reménytelen életemet, a lehetőséget, hogy boldog legyek vele, vagy, hogy együtt maradjunk. Szomorúságot se amiatt éreztem, hogy elment, hanem, hogy erre sor kerülhetett. Mindig hittem és bíztam benne, hogy nekünk más életünk lesz, mint a szüleinknek, hogy a mintákat nem másoljuk, de egyértelműen kiderült, hogy mégis. És ugyanezt hagyjuk majd a lányokra. Apa nélkül maradnak, és bizonyára egy időre anyai mosoly nélkül is. Arról is meg voltam győződve, hogy Kristóf csak távoli apa akar majd maradni, aki küldi a pénzt és az ajándékokat, de évente csak egyszer akar majd hazajönni, később még ritkábban.
Kitámolyogtam a hálóból, és ahogy elhaladtam a lányok szobája mellett, az ajtó melletti keskeny résen bepillantva feltűnt, hogy egyes ruhák szanaszét hevernek az ágyon. Megtorpantam. Reggel még nem így volt, ezért nem is értettem, mi a csuda történhetett, és ha Kristóf bement azzal a nővel, mit kereshettek? Meglöktem az ajtót, nem értem hozzá, csak egy ujjal, és kettő másodperc alatt a szekrény tetejére tévedt a tekintetem. Akkorát sikítottam, hogy biztos voltam benne, valaki rám fogja hívni a rendőrséget. A kis rózsaszín bőrönd nem volt sehol, és már láttam, hogy a plüssök közül is hiányzik pár az ágy végéből. Kristóf elvitte a lányokat? Tényleg elvitte? Mi a fenét akar velük? Csak nem költözteti szállodába?
Előkotortam a zsebemből a mobilt, és felhívtam az iskolát, hogy nézzék meg, ott van-e Miri a napköziben? Kata néni azt mondta, semmi gond, Miri vár engem, ne aggódjak. Az óvodában azonban sokáig senki nem hallotta meg, hogy csörgetem őket. Amikor felvették, a nagy zsivajban, nem értették, mit akarok. Háromszor is el kellett ismételnem a kérdést:
– Ugye, Kinga még bent van a kiscsoportban?
– De, anyuka, hogy lenne bent? A kedves férje elvitte napközben. Nem mondta magának? – kérdezte értetlenül az óvó néni.
– Nem! – sikoltottam és kinyomtam.
Tudtam, hogy ez rosszat jelent. Ha nem így lett volna, Kristóf szólt volna, még akkor is, ha haragban vagyunk. Azonnal megcsörgettem, de nem vette fel, írtam neki, csörgettem újra és hisztérikusan bőgni kezdtem. Negyvenkétszer próbáltam, mire rájöttem, hogy nem fogja felvenni, és csak egy apró reménysugár mondatta velem, hogy azért, mert például lemerült a telefonja. A józan énem tudta, hogy itt nem erről van szó. Elvitte, ami egyet jelentett az elrablással. Felkaptam a táskámat, és rohantam a kocsimhoz, majd a szállodához, amelyről tudtam, hogy ott lakott Sarah. Hálát adtam az égnek, hogy Kristóf elmondta első nap, és úgy nyomtam a gázt, hogy attól féltem, belemegyek valakibe a délutáni csúcsban. Negyven perc alatt értem oda, de éveket öregedtem, miközben szóltam a tanító néninek, hogy késni fogok, és ha lehet, várjanak meg, de senkinek ne adják oda Mirit. Kata néni azt felelte, megvár, vagy hazaviszi, mert hallja a hangomon, hogy nagy a baj. Nem tiltakoztam, csak egy köszönömöt nyögtem ki.
A Danubius előtt nem volt üres parkoló, de én úgy álltam meg, hogy nem érdekelt se a járda, se a forgalom, csak a lányom. Tudtam, hogy bajba kerülhetek, de annál nagyobb baj, hogy a férjem szó nélkül elviszi a lányom, és nem is jelentkezik azóta, nem történhet velem, gondoltam. Istenem, mekkorát tévedtem. Az a nyomorult ribanc, az kifent cicababa rávette, hogy a mi kicsinket vigye el hozzá? Micsoda undorító nőszemély, és ehhez csak egy hányadék férfi kell, aki asszisztál neki! Kipattantam, és mint egy eszelős vágtattam be a recepcióhoz. Máskor biztosan megcsodáltam volna a gyönyörű bútorokat, és éreztem volna a káprázatos virágillatot, most azonban süket és vak voltam teljesen. Sejtettem, hogy nem vagyok megnyugtató jelenség, mert azt ordítottam, hogy mondja meg a pult mögött mereven rám bámuló fiatal lány, hányas szobában van Sarah. Éreztem, hogy nem fog segíteni, ezért nagy levegőt vettem, és olyan nyugalommal, amilyennel csak képes voltam, kipréseltem magamból:
– Értse meg, tudnom kell! Elrabolta a lányomat!
– Értem hölgyem, de nem adhatok ki ilyen információt! Kérem, ne kiabáljon velem!
– De nekem tudnom kell! – Ekkor már nagyon sírtam, mire megcsóválta a fejét, a monitorra bámult, és halkan ennyit mondott:
– A hölgy kijelentkezett ma délután. Hívjuk a rendőrséget?
– Micsoda? – kiáltottam hisztérikusan. – Kijelentkezett?
– Igen, három órakor, és elhagyta a szállodát. Kért egy taxit is a reptérre.
– Úristen! – jajdultam fel. – Újra hívtam Kristófot, de sokadszorra se vette fel.
Ekkor már remegett a lábam, aztán az egész testem, és lassan összeállt bennem a kép: Kingát elrabolta az angol nő és a férjem. Kitámolyogtam a tágas, óriási növényekkel díszített előtérből, és a szálloda előtt megláttam a rendőrt, aki a kocsimat mustrálta. Gondosan jegyzetelt valamit a noteszébe.
Folytatjuk…
