Milla szinte idegenként állt a reptéri forgatagban. Este tizenegy volt, de mintha nem aludt senki a városban. Mintha mindenki el akart volna utazni valahová, ami messze van az otthonától, messze a szürke napoktól. Ő is így volt ezzel pár évvel ezelőtt, de most a hívásra jönnie kellett. Egész élete a kopott, barna bőröndben volt, amit maga után vonszolt, és nem akarta lecserélni, hiába cukkolta barátnője. Öreges és nem illik hozzá, mondta. Egy huszonkilenc éves lány nem jár ilyesmivel, kivéve, ha annyira gőgös vagy nemtörődöm, hogy hidegen hagyja, mit gondolnak mások.
Milla egyik sem volt, egyszerűen nem volt ereje, sem ideje új bőrönd után kutatni, a neten rendelni meg egyszerűen elfelejtett. Sosem kedvelte különösebben a reptereket, most azonban a szokásosnál is morcosabb volt. Apja senkit nem küldött érte, eszébe se jutott, csak az üzenet jött tőle, ami egyben parancs is volt. Gyere haza azonnal, nagyapád nagyon rosszul van.
Dániel nagyapa maga volt a család, ő képviselte a múltat, és sokszor a jelent is. Nélküle nem létezett a patinás étterem(az öccse szerint platinás, mert úgy jobban hangzik!) a tóparton, de a villa sem, amelyben éltek közel száz éve. Az ő szava szent volt a családban, és senki nem mert neki nemet mondani, még a fia, Milla apja sem, mert tisztelte és félt tőle. Ez utóbbi nem vált a javára, de Dániel papát nem foglalkoztatta, ki fél, ki nem tőle, csak engedelmeskedjen így vagy úgy. Nyolcvankettő múlt pár hete, és mindenki azt leste, mikor vonul vissza, hogy átvehesse a családi vállalkozást, ám az öreg hihetetlenül jó egészségnek örvendett azidáig. Már azt is pletykálták róla a városban, hogy megnősül újra, de ez persze nevetséges ötlet lett volna.
Milla kivánszorgott a főbejárathoz, és leintett egy arra járó taxit. Haját gyors mozdulattal felcsavarta a feje közepére, rögzítette egy csattal, és úgy szállt be a hátsó ülésre. A taxis türelmesen várt, mert a címet elfelejtette mondani, de amikor meghallotta, egy pillanatra összeráncolta a homlokát, de nem mondott semmit. A lány észre sem vette volna, ha nem hasonlít valakire, akit évek óta nem látott. Egy régi barátja édesapjára, akit gyerekkorában Papinak szólított, de csak ha nem hallotta senki.
A város sokkal mélyebben aludt, mint a reptér forgataga, tompa fényei idegennek tűntek Anglia után. Más volt minden még ahhoz képest is, hogy csak öt éve hagyta itt. Amikor a kocsi befordult az utcájukba és lassítani kezdett, gyomra összeugrott, és azonnal eszébe jutott, miért nem szeretett otthon. A pazar kovácsoltvas kapu előtt úgy szállt ki, hogy legszívesebben arra kérte volna a taxit, hogy ne menjen el, menekítse őt vissza abba a másik világba, de nem tehette. A villa nem az utcafronton volt, hanem egészen mélyen a domboldalon, amit a család alakított ki egykor, amikor még nem volt a város ezen része felkapott, és a telket is olcsón megkapták. Dániel papa is ott nőtt fel, mert a szüleié volt valaha az épület, bár akkor jóval szerényebb méreteket öltött. Kifizette a taxist, hagyta, hogy elguruljon, amikor eszébe jutott, hogy nem adott borravalót. Londonban nem volt szokás.
Az épület a gyenge félhomályban öreg vár képébe burkolózott, és azt próbálta elhitetni az odaérkezővel, hogy titkokat rejt. Milla azonban tudta, hogy ez csak álca, ismerte a pincétől a padlásig, dohot és pókhálót rejtett, semmi mást.
Az előcsarnokban apja várta teljes díszkivilágításban, egyik kezét a zsebébe süllyesztve. Magas, szikár férfi volt, mozdulataiban rideg elegancia, amit vastag, húsos szája se ellensúlyozott. Milla gyerekkorában azt hitte, megcsípte egy darázs, azért olyan duzzadt az ajka, de öccse kinevette és közölte, hogy a sok meggytől, amit eszik.
Milla azonnal kislánynak érezte magát, ahogy rápillantott.
– Végre! Már azt hittem, sose érsz haza! Ideje volt, mert itt van rád szükség.
– Szervusz apa, én is örülök neked! – felelte félhangosan, de a férfi nem érzékelte az iróniát. – Hogy van a nagypapám?
– Még él, bár az orvosok szerint bármikor rosszabbra fordulthat az állapota. Agyvérzése volt.
Milla nyelt egyet, és megpróbált kipréselni magából egy odaillő mondatot, de nem sikerült neki.
– Talán jobban lesz – nyögte ki végül, és hálásan pillantott az anyjára, aki megjelent és azonnal megölelte. Eszter asszony pontosan olyan szikár és magas teremtés volt, mint a férje, csak a melegség, ami áradt belőle, átragyogott a személyiségén még ezen a késői órán is.
– Kislányom! De jó, hogy itt vagy! – köszöntötte és szeme megtelt fénnyel.
– Anya, hiányoztál! – felelte Milla tétován, majd idegesen megrándult a szája. Vetett egy pillantást az előtérre, és azonnal elöntötte a fáradtság. – Ha nem bánjátok, alszom pár órát, és utána bemegyek a papához.
– Persze, ha addig meg nem hal! – jegyezte meg pikírten az apja.
– De András! – Az asszony hangja fáradt éllel vágta el a beszélgetés fonalát és lányát a tágas belső hall felé terelte.
– Ne figyelj rá! Ideges, mindenki a fülét rágja, főleg az étterem részvényesei, mert attól tartanak, Dániel után minden tönkremegy. Főleg, mert nem ismerik az utódját, és azt rebesgetik, hogy nem apádat akarta kinevezni.
Milla megrázkódott. Talán Maxit? Őt, akit soha nem érdekelt semmi, csak a szabadság és pénz? Százszor megmondta, hogy esze ágában sincs semmi olyasmivel foglalkozni, ami egy kiterjedt étteremlánchoz kapcsolódik, nem beszélve az Arany Griff vendégeiről, akik között nem kívánt se szakács, se felszolgáló, de menedzser se lenni. Akkor vajon kit? Pétert? Apja öccsét? Vagy tényleg van valaki, akiről nem tudnak? Nem akart ezen gondolkodni, inkább hagyta, hogy lába vigye a szobája felé, amit fél évtizede elhagyott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
