Szeresd őt! Milyen könnyű ezt mondani! Mennyivel egyszerűbb lenne azt kívánnia, hogy fogadja el a helyzetet, hogy nyugodjon bele, hogy el fogja veszíteni. Vagy írta volna, hogy nevelje fel a kislányukat becsülettel, ha már ő nem teheti. Haragudott Lénára. Elképesztően dühös lett az üzenete miatt. Meg fog halni, és ő egyedül marad egy nem jó házasságban egy gyerekkel, akit haza kell vinnie. Gyűlölte magát, Lénát, a betegséget és még Olíviát is, aki szenvtelen arccal tojást főz a konyhában, mintha az élet olyan egyszerű lenne. Majonéz és virsli. Más nem is fontos, csakhogy az ember bendője tele legyen…Legszívesebben a falba verte volna a fejét.
– Uborkát! – nyögte ki végül, és a kanapéra dobta a telefont, de olyan erővel, hogy az lepattant, és a hajópadlón landolt.
A drága és gyönyörűen megmunkált padlón, amit Olívia apja rendelt nekik Svédországból. Koppant egyet, majd el csend maradt utána.
– Rossz híreket kaptál? – nézett rá a neje, Az arcán lévő piros volt szinte vörösbe ment át, mert ideges volt, és palástolni próbálta.
– Hagyjuk! Most nincs kedvem lelkizni! – mordult fel. – Együnk, és nézzünk valami filmet, vagy megyek aludni.
A férfi finoman hátra simította a haját, és látszott rajta, hogy nem vár választ, vitatkozni meg egyáltalán nincs kedve.
– Ki akar itt lelkizni? – emelte fel a hangját a feleség, aki máskülönben tűrte volna a szeszélyes viselkedést, de aznap betelt nála a pohár.
Nem szokványosan, hanem úgy, ahogy még soha. Egészen és visszavonhatatlanul. Lépni akart, ki akarta deríteni az igazságot, mert közeledett a karácsony, ő pedig nem volt hajlandó egy hazug emberrel megosztani a szeretet vacsoráját. Épp eléggé fájt a szíve ahhoz, hogy ne hagyja magát lerázni.
– Jól van, nem akarok vitát! Kérlek, Olívia, bármi is van, hagyjuk holnapra!
– Szerinted vannak fontos dolgok, amelyekre elég annyit mondani, hogy majd holnap, mert nincs kedvem hozzájuk?
– Nem ezt akartam mondani… – kezdte Tamás, de akkor felhangzott a Last Christmas unalomig hallott dallama, és a felesége hátrafordult.
Nem őt nézte, hanem a készüléket kereste, amely még a kabátja zsebében fészkelt. Eszébe se jutott volna, ha nem keresi az anyja. Felsóhajtott. Épp ő hiányzik a vacsora mellé, gondolta, de muszáj volt felvennie, különben nem hagyta volna békén egész este. Mit akarhat, hiszen nem szokta gyakran hívni, hetente maximum egyszer.
– Szia! – szólt bele óvatosan, mert sosem tudta előre, milyen hangulatra számíthat.
– Az apád…Az apád…– suttogta az asszony, és hangja sírásba fulladt.
– Mi van apával? Baj van? Anya, válaszolj! – kiáltotta.
– Apád meghalt. Szívinfarktusa volt, és…
Olívia szeme megtelt könnyel.
– Jól van! – suttogta és kinyomta. Tamás felkapta a fejét és kérdőn rápillantott.
– Apának infarktusa volt! Oda kell mennünk!
– Persze, azonnal. Vedd a kabátod, majd én vezetek! Melyik kórházba vitték?
– Nem tudom, nem kérdeztem. Apa nem élte túl…
A fiú elsápadt. Te jó isten! Nem is volt öreg, gondolta. Még hatvan se. A férfiak és a stressz.
– Édesem, itt vagyok melletted – Legszívesebben átölelte volna a lányt, aki félárva lett, de Olívia eltolta. Minden mozdulatából áradt az elutasítás, és ezt nem értette. Hiszen nem tudta, nem tudhatta. Vagy sejt valamit?
– Ne, kérlek! Inkább menjünk, mert anya össze fog roppanni…
– Anyád erős asszony… Annyira sajnálom. Apád remek ember volt.
– Aha – mondta, és ebben a szóban nem volt annyi érzelem, amennyit Olíviának illett volna éreznie, hiszen most veszítette el az apját. Könnyei se folytak, inkább belül, ahol nem látta senki, telt meg szíve ürességgel. De ez az üresség magával vitt egy rakás sérelmet is.
Folytatjuk…
