„Az óra nyolc órát jelzett, mire Viki döbbenten vette észre, hogy aznap biztosan el fog késni az eligazításról. Még szerencse, hogy munkaruhája az öltözőben várta. Zuhanyozni sem volt ideje, csak gyorsan fogat mosott és már rohant is a főépület felé.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Egy héttel később Viki már megszokottan mozgott a Blue Palace-ban, elfogadta a folytonos tömeget, a vendégek fura kívánságait, mert ugyan ki hallott már olyat, hogy valaki azt kéri, hogy a vacsoráját mérjék le előtte dekára pontosan, vagy, hogy a csevap mellé ne hagymát, hanem csípős paprikát adjanak? Azt is megtanulta, hogy a nyaralók egy része elfelejti ember mivoltát, harsány, tolakodó és feltűnési viszketegségben szenved.
Viszont sokan adtak borravalót, amit nem kellett a közösbe tenniük, így szépen szaporodott a pénze.
A megrendelt szandálja csodásan bevált, sőt azóta volt már kétszer az idős hölgynél, aki mindig valami finomsággal várta. Az unokájára emlékezteti, mondta mindig.
Iván valóban összecsomagolt és elhúzott, ami Éva asszony szerint öröm, Enikő azonban sírdogált miatta, hiába tudta, hogy a fiú mellett nem lenne jó élete. Viki nem akart neki prédikálni, hiszen a szívnek nem lehet elmagyarázni, hogy kit szeressen, mert a legtöbb esetben oktalan és szertelen.
A lehető legjobb viszont a lassan bontakozó szerelem volt közte és Franco között. Nem titkolták, de nem is hozták nyilvánosságra. Felesleges lett volna egy újabb cirkuszt végig csinálni, mert Enikő anyja biztosan ebbe is beleavatkozott volna. Nem volt köze hozzá, de az étteremben nem volt olyan szál, amit ő ne tartott volna a kezében.
Azon a reggelen, amikor dudorászva érkezett vissza a futásból, elfogta valami furcsa rossz érzés. Az a fajta, amikor nem tudjuk, hogy mi, de az biztos, hogy nem kellemes vár ránk. Gyorsan végiggondolta a napját, és megállapította, hogy igazán semmi nem történhet vele, mert aznap csak a Riván, Split gyönyörű sétányán akart sétálgatni Francoval és hallgatni a zenészeket, nézni a tűznyelőt, vagy csak elmerülni a langyos nyári éjszakában. Ez nem tűnt fenyegetőnek.
Mégis később óvatosabban hozta-vitte a tányérokat, erősebben koncentrált a rendelésekre, mert tudta, hogy megérzései nem szokták becsapni. Aznap hatig tartott a munkaideje, egy Bella nevű lány váltotta, aki jobban szeretett éjszakába nyúlóan dolgozni, mert így a gyerekére vigyázhatott az anyja.
Franco szabadnapos volt, hétre beszélték meg a találkát.
Fél hatkor, amikor már számolta a perceket, váratlanul meglátta őt. Zoran volt az. Az egyik asztalnál mosolygott rá és intett neki.
– Jó estét – mondta vidáman. – Beszélhetnénk pár szót?
Viki lefagyott a láttán. Elképesztően jól nézett ki és a szeme úgy csillogott, hogy a lány gerincén táncot járt az izgalom. Nagyjából tíz napja nem látta. Egy este volt csak. Szép volt, sőt bódító, de mit akarhat most mondani? Hogy nem tudott jönni, mert épp más elfoglaltsága volt? Vajon mit lehet hazudni, ami hihető? Ezen töprengett, miközben a fiú felé tartott.
– Fél óra múlva végzek, jó? – kérdezte nem túl lelkesen.
– Megvárlak! Addig iszom valamit és gyönyörködöm a kilátásban – mondta, és hangjában nem volt egy csepp szemtelenség sem.
Istenem, mit vétettem, hogy ilyen helyzet elé állítasz, kérdezte magában a lány és elszomorodott. Aztán haragos lett, majd megint búskomor. Végül rájött, hogy teljesen felesleges előre gondolkodnia, azt sem tudja, mit akar a srác.
A forgalom egyre nagyobb lett, az emberek kezdtek a strandolás után beszállingózni és a koktélok mellett ipari mennyiségű Krusovacka sört magunkba dönteni. Bella megcsóválta a fejét, és megállapította, hogy remek este lesz borravaló szempontjából. Hat óra előtt két perccel odaszólt Vikinek, hogy menjen nyugodtan, átveszi a helyét. A hetes asztalnál ülő srác amúgy se veszi le róla a tekintetét.
– Basszus! Alig pár hete vagy itt és már ilyen srácokat szedsz fel? Hogy csinálod? – súgta oda neki. Viki máskor ezen hangosan nevetett volna, most azonban megijedt. Félt, hogy szívének dobogását mindenki hallani fogja.
Franco egy óra múlva érte jön, és addig túl kell esnie a beszélgetésen, amire nem vágyott. Kezdett finoman beleszerelmesedni a szakácsba, akinek figyelmessége és kedvessége nem ismert határt. Az a fajta pasi volt, aki mellett első pillanattól kezdve királynőnek érzi magát az ember. Jó, nem első, mert a vonaton, amikor annyira morcos volt, nem tűnt főnyereménynek.
Nagyon távolinak tűnt már az a nap, mintha ezer év telt volna el azóta.
Átöltözött és kigyalogolt a bejárathoz. Nem beszélték meg, de sejtette, hogy Zoran ott várja.
– Hű, de csinos vagy! – kiáltott fel a srác.
És valóban. Az elmúlt napokban mintha a teste is alakult volna, barnább lett, sugárzóbb és talán két kilót felszedett. Ez nem jött rosszul, de azért nem hiányzott neki egy ilyen tempójú hízás.
– Köszönöm – válaszolta mosolytalanul. Olyan ideges volt, hogy megállás nélkül harapdálta a száját.
– Sétálunk egyet, vagy inkább leülnél a parton?
– Inkább ide a fa alá üljünk, nem érek rá sokáig.
– Értem. Nem akarlak zavarni, de úgy éreztem, el kell mondanom, miért tűntem el.
Viki rápillantott. A fiú arca komoly volt és most nem mosolygott.
Istenem, csak valami átlátszót hazudjon, fohászkodott. – Csakhogy gyűlölni tudjam érte!
– Nem kell semmit mondanod, hiszen csak egy pár órája ismertük egymást. Nem tartozol magyarázattal – mondta némi indulattal a hangjában.
– Hallgass meg, kérlek!
– Rendben. – De ez a rendben egy cseppet sem volt rendben. Nem értette, miért zakatol a szíve, főleg azt nem, hogy egyetlen szimpla este, hogyan válthatja ki ezt belőle.
– Nem kértem el a számod, ami hatalmas hiba volt. Másnap reggelre feldagadt az arcom. Úgy néztem ki, mint egy malac. Kaptam rá gyógyszert, de pokoli volt. Majd kiműtötték az egyik fogam, mert máshogyan nem tudták kiszedni. Mire visszakaptam emberi formám, már ennyi idő múlt el. Nem tudtalak elérni. Üzenni sem tudtam.
A lány megdöbbent. Nézte a fiú szemébe hulló tincset és már majdnem a homlokához nyúlt, amikor eszébe jutott, hogy lehet ez egy remek sztori is.
– Tényleg ekkora baj volt? – kérdezte végül.
– Tudom, hogy ez egyszerűnek tűnik, de nem volt az. Életemben nem éreztem olyan rohadtul magam, mint azokban a napokban. Ki se mozdultam otthonról, mert még a levegővétel is fájt.
Ezekre a mondatokra a lány elnevette magát.
– Tudom, hogy azt hiszed, viccelek, de nem. Megmutassam a helyét? – És már nyitotta is a száját.
– Jaj, ne! – sikoltott a lány. – Elhiszem, csak látni nem akarom.
Zoran elkapta a karját és magához húzta.
– Muszáj hinned nekem! Ha nem teszed, csak kinyitom a szám és bele kell nézned! Akkora lyuk van benne, hogy fát lehetne ültetni bele.
Viki annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Látta, hogy a srác nem hazudik, hogy buzgón igyekszik meggyőzni őt, és esze ágában sem volt megfeledkezni róla. Ez végtelenül jólesett neki.
– Jó, jó! Hiszek neked, csak ne mutogasd már! – kiáltotta borzongva.
Zorán most már mosolygott.
– Nagyon sokat gondoltam rád! Arra, hogy talán nm akarsz majd látni, hogy nem fogod elhinni, hogy egy nyüves fog miatt nem találkozhatunk. De hidd el, ha képes lettem volna, eljöttem volna ide!
– Rendben. Hiszek neked.
– Akkor most megadod a számod? Azonnal megcsörgetlek és többé ilyesmi nem fordulhat elő.
– Megadom. – Ahogy ezt kimondta, rájött, hogy nem jó játékot játszik. Mi az ördög ütött belé? Nem sokára megérkezik Franco, ő meg egy másik fiúval nevetgél és számot cserél.
Mégis elhadarta a számot. Volt a helyzetben valami elragadó. A srác tekintete megpihent a lányon, és a kezét még mindig nem engedte el. Érintése újabb borzongató hullámokat kavart Viki gerincén.
A rohadt életbe, gondolta haragosan. – Én nem vagyok normális.
– Nem érek rá tovább, ne haragudj! – ugrott fel hirtelen kirántva a kezét Zoranéból.
– Persze, elnézést! Nem akartam felborítani az estéd, csak el akartam mondani, hogy tudd, nem vagyok idióta, aki csak úgy felszed valakit, majd eltűnik szó nélkül.
– Köszönöm, de most mennem kell!
– Találkozunk még? Akarsz még látni?
Viki úgy érezte, hatalmas kitolás ez az élettől. Két tökéletes lehetőséget kínál fel neki, máskor meg a nagy semmit. Mihez kezdjen most?
A nap még élesen ragyogott a horizonton, és a lány szíve belesajdult. Két fiú, két lehetőség, és ő egyiket sem akarja megbántani. Ennek jó vége nem lehet… A reggeli rossz érzés megint felerősödött benne. Nemhogy csökkent, inkább még fokozódott. Valami rossz vár rá, ami nem Zoranhoz köthető, mert akkor elmúlt volna a megjelenésével. Talán Francoval történt valami?
– Menj csak! Gondolkozz és dönts, ahogy neked jó! – mondta végül. Azzal gyengéden megölelte a lányt és elindult lefelé a part felé.
Ilyen nincs, ilyen nincs, sorolta magában Viki keserűen. Mindkettő fiút akarta és mindkettőt másért tudta volna szeretni. Ezt viszont aligha lehet még egy ilyen felszabadult, tökéletes nyári estén sem, Splitben, ahol a tenger szebb, mint bárhol az egész világon.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
