Blue Palace – 13. rész – Iván egy görény

“Itt mindenki kézen fogja a másikat, kérdezte magától a lány, de nem húzta ki a kezét Francoéból. Jólesett neki, hogy valaki vigyázni akar rá.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Másnap Viki szeme úgy pattant ki hajnali fél hatkor, mintha ágyút sütöttek volna el mellette. Ebben volt is valamiféle igazság, mert azt álmodta, hogy háborúban van, valami régiben, ahol még karddal hadakoztak.

Ő egy elesettekkel teli harcmezőn bóklászott és szemmel láthatóan keresett valakit. Minden hullát megfordított, de egyik sem a keresett személy volt. Aztán meglátta. Zoran volt az, már nem élt. Nem messze tőle valami csiricsáré egyenruhában, ami biztosan csak az álmokban létezik, hevert Franco is, akinek haslövése volt. Ő azt sem tudta, melyikükhöz térdeljen le először, de végül Francot választotta. Egy kendőt nyújtott neki, hogy takarja be a sebét. Amikor ez megtörtént, a srác lehunyta a szemét és átadta lelkét a teremtőnek.

 
 

Nem volt jó érzés ilyesmire ébredni. Nem tudta elgondolni, jelent-e valamit az álom, lehet-e úgy értelmezni, hogy mindkét fiút elveszíti? Aztán elhessegette a gondolatot. Egyik fiú sem volt az övé, nem lehet őket elveszíteni, és az álmokat amúgy sem kell szó szerint értelmezni.

Kinn még minden csendes volt. Nem nagyon volt kedve futni, inkább készített magának egy kávét és kiült a bejárati ajtó előtti lépcsőre. Nézte a fehér leander bokrokat, a távolabbi fügefát és a szürke eget. Végtelenül nyugalmas volt minden és ebbe a nyugalomba furcsa hang óvakodott be. Mintha egy kismacska sírdogált volna. Volt benne kis szipogás, aztán egy kis nyávogás, mégis inkább emberinek tűnt, mint állathangnak.

Letette a kávéscsészét a lépcsőre és lassan elindult a hang irányába. A kerítés melletti sűrű bozótos tövében a sírás erősödni kezdett. Ha egy lépést sem tett volna, akkor is tudta volna, ki sír. Egyetlen ember zokoghatott csak ilyen keservesen, titkolva bánatát:  Enikő.

Nem tudta eldönteni, megzavarja-e vagy hagyja bánkódni, talán könnyebb lesz neki, ha kisírja magát. Mielőtt azonban dönthetett volna, Enikő meghallotta lépteit és megfordult.

– Jaj, reméltem, hogy nem te vagy – mondta csalódottan.
– Ne haragudj! Sajnálom. Nem is zavarlak, ha szeretnél egyedül lenni.
– Nem szeretnék! Én Ivánnal akarok lenni, de ez már lehetetlen.

Viki egy szál pólóban és bugyiban lehuppant mellé. Megsimogatta a haját és várt. Mit kérdezhetett volna? Úgyis tudta mindenre a választ, de abban is biztos volt, hogy Enikő nem bírja magában tartani a történéseket. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy terhes. Annyira vékony és törékeny volt, hogy elképzelni sem lehetett, hogy nem sokára anyuka lesz belőle.

– Mit mondott? – kérdezte hosszú hallgatás után. Lábával egy kavicsot pöckölgetett, és nem mert Enikő sírós arcába nézni. Fájt neki az a fájdalom, amit a lány érezhetett.
– Hol kezdjem? Nem is tudom pontosan, miket hadovált. De még azt is bedobta, hogy biztos nem tőle van a gyerek, meg hogy kitaláltam. Bunkó módon az arcomba vágta, hogy miért nem szedtem gyógyszert, mint más rendes csajok, és miért kellett nekem teherbe esnem. Mintha én tehettem volna róla!
– Szemét disznó!

Enikő erre még jobban sírni kezdett.

– Nem is ez a legrosszabb.
– Nem? Ennél mi lehet rosszabb?
– Iván nem szeret. Ezt így kerek-perec az arcomba tolta. Fel fog mondani és nem akar semmiféle kapcsolatot a gyerekkel. Közölte, hogy ő ahhoz túl fiatal, hogy valaki ilyen módon csapdába csalja.
– De hát te nem csaltad őt semmiféle csapdába! Az eszem megáll!

Enikő megtörölte a szemét a kézfejével.

– Talán sose látom többet. Mit mondok majd a gyerekünknek? Hogy egy baleset következménye? Meg, hogy az apja hallani sem akart róla?
– Ne szaladj ennyire előre! Ezzel ráérsz foglalkozni, viszont a baba nem szereti, ha az anyukája sír, elhiheted.

Viki ezt olyan bölcsességgel és naivsággal mondta, hogy Enikő legszívesebben elnevette volna magát, ha kedve nincs a béka feneke alatt.

– Anyának nem szólok egy ideig még, ez biztos… Elég lesz neki megemésztenie, hogy megint kiesik egy dolgozó. Ha megtudja, hogy miattam, akkor biztosan ezért is kapni fogok.
– Enikő, szerintem ez a kisebbik baj… De én nem akarom rontani a kedved.

Eszébe jutott, hogy Ivánt egy másik lánnyal látta, ám még sikerült időben a nyelvébe harapnia. Még csak az kellett volna neki, hogy elárulja.

A sétányon még nem járt senki. A két lány csendesen elmerengve bámult maga elé. Vikinek eszébe jutott az álma, és az is, hogy Franco milyen kedvesen köszönt el tőle. Egyszerűen megölelte, nem nyomult, és a hajára nyomott egy búcsú puszit. Titkon bevallotta, hogy szerette volna, ha nem csak a haját csókolja meg. Ebbe a gondolatba belepirult, mert nem is olyan régen még más fiúról gondolta ugyanezt.

– Enikő! Enikő! Azonnal gyere ide! – hangzott fel a távolban Éva asszony hangja. – Nem hallod? Ha kell, a környéket is felkeltem, ha nem kerülsz elő.
– A Sátán hangja
– közölte a lány. – Ez van, ha az ember nem hoz magával telefont. Még sírni sem lehet nyugodtan. Van egy zsepid? Ha anya meglát, azonnal tudni fogja, hogy oltári nagy a baj.
– Nincs, de egy csomag sem segítene rajtad. Nagyon vörös a szemed.

Enikő feltápászkodott. Mit találjon ki, ezen járt az agya.

– Enikő! Az isten szerelmére! Ugye nem akarod, hogy felébredjen a környék?
– Megyek már, megyek! Egy pillanat – hangzott a kelletlen válasz.

Azzal megtörölte a szemét a pólója aljában, és elindult.

– Veled menjek? – kiáltott utána Viki.
– Anya ellen? Még egy hadsereg is kevés lenne.

Éva asszony kipirult arccal ragadta meg Enikő kezét. Viki érezte, hogy a baj nagyobb, mint gondolták. Nincs helye a halogatásnak, az asszony rájöhetett mindenre. Olyan hangosan kiabált, hogy elhallatszódott a kerítésig, de nem lehetett kivenni, hogy mit mond. Bár ez nem volt kétséges.

Viki felállt és elindult vissza a házba. Hallotta, hogy üzenete érkezett és ez a korai órán meglepte.

Franco írt neki. Csak annyit kérdezett, hogy van-e kedve éjfélkor, amikor végez, kiülni a partra és borozni egyet. Szívesen nézné a csillagokat.

A lány elmosolyodott.

Mi ez, ha nem randi? Az a barátságtalan srác, akit a vonaton olyan kellemetlennek látott, most a partra hívja, hogy borozgassanak. Ez pontosan olyan volt, mint a leggagyibb szerelmes filmekben. De kit érdekelt, hogy giccses-e vagy sem? A valóságban minden egy kicsit az, amitől a filmeken elalélunk, gondolta.

Természetesen igent mondott és az járt a fejében, hogy már előre örül annak, hogy délután látni fogja, és tudta, hogy elég lesz egy kacsintás is, és ő boldogabb lesz.

Egy órával később megint előkerült Enikő. Elmondta, hogy Iván felmondott, és mindent a nyakába varrt. Azt állította anyjának, hogy a lány ráakaszkodott és azzal fenyegette, hogy kirúgatja, ha nem fekszik le vele.

– Ez egy igazi görény! – jelentette Viki. Látta, hogy Enikő szorosra préseli a száját és hallgat.
– Legszívesebben kinyírnám – közölte elszántan. – De akkor lenne a gyerekemnek egy halott apja, meg egy börtönben ülő anyja.
– Remek. Mit mondott anyukád? Hallottam, hogy ordított!
– Leribancozott, aztán elmondta mindennek Ivánt, utána engem, majd közölte, hogy csak azért nem teszi ki a szűrömet, mert a lánya vagyok. Viszont felejtsem el az egyetemet, örökre pincérlány leszek, mert ő nem fogja pesztrálni az unokáját, azt elhihetem.
– Jó fej! Igazi nagymama-szöveg. Minden lány álma!

Enikő erre elnevette magát. Azon a napon először. Volt az arcán valami ismeretlen elszántság. Mintha az elmúlt egy óra alatt éveket öregedett volna.

– Tudod mit, ne bánom! Ha nem megyek egyetemre, nem megyek. Lesz egy imádni való fiam, anyám meg menjen a francba, majd találok valakit, aki segíteni fog nekem.
– Apukád?
– Lehet, bár ő is tart anyától! Mindig olyan nyavalyás volt. Vagy csak közömbös, én már nem is tudom.
– Ideje megtudnod, kinek a pártján áll!

Mindketten elhallgattak. Még fél nyolc sem volt, de már olyan események zajlottak azon a reggelen, amelyekre egy egész nap kellett volna rendes körülmények között. Viki mindenesetre örült, hogy Enikő úgy látszott, képes lesz összeszednie magát. És ez volt a reggel legjobb híre. Éva asszony szíve pedig biztosan meglágyul majd, ha meglátja a tündéri apróságot. Nincs minden veszve, csak kicsit háborogni kezdett a tenger. És valóban. Feltámadt a szél, sötét felhők kezdtek gyülekezni. Vihar készülődött, de most nem képletesen, hanem a valóságban. Az Adria kezdte megmutatni barátságtalanabb arcát.

– Megyek, beszélek vele, ha megjött. Addig is hagylak készülődni, mert ma nem hiszem, hogy anya kedves lesz valakivel is. Ilyen az, amikor váratlanul nagymama lesz valaki – tette hozzá szarkazmussal a hangjában.

Ahogy becsukta maga után az ajtót, megdörrent az ég. A hegyek felett már fényes villámok cikáztak.

Újabb üzenet érkezett.

– Fehéret vagy vöröset?  – kérdezte Franco, mire a lánynak átmelegedett a szíve. Még erre is figyel, gondolta. Nem dönt, hanem megkérdezni, mi lenne a jó Vikinek. Apró figyelmesség, de sokat számít.
– Vöröset és kólával – írta vissza.

Egy nevetős fej volt a válasz.

Az óra nyolc órát jelzett, mire Viki döbbenten vette észre, hogy aznap biztosan el fog késni az eligazításról. Még szerencse, hogy munkaruhája az öltözőben várta. Zuhanyozni sem volt ideje, csak gyorsan fogat mosott és már rohant is a főépület felé.

Előző rész
Következő rész:

Blue Palace – 14. rész – A sors érdekes lapokat oszt

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here