Amikor Eliza magához tért, egy fehérre festett, csúnya kórteremben találta magát. Nem épp úgy nézett ki, mint a filmekben, nem volt a falon festmény, az ágy melletti szekrénykén virág sem. Csak a csend. Eltartott pár másodpercig, amíg rájött, hol van. Egyetlen orvos vagy nővér sem volt a közelében, és senki, akit szeretett. Óvatosan felemelte a takaróját, és meglátta az óriási kötést a hasán. Ekkor eszébe jutott minden. Érezte, hogy egy könnycsepp kigördül a szeméből.
– Felébredtél? – szólalt meg ekkor valaki a szomszédos ágyak egyikéből. – Szólok a nővérnek. Isten hozott ebben a világban!
A lány, akinek hangja olyan kellemesen csengett, azonnal felült, és mielőtt válaszolhatott volna neki, már el is tűnt. Olyan korú lehetett, mint ő, csak vékony volt, és nagyon magas. Száznyolcvan feletti. Amikor megjelent a nővér, egy orvos is vele volt, aki szintén nagyon fiatalnak tűnt. Rezidensnek látszott inkább, mint gyakorló sebésznek.
– Jó napot, kedves Eliza! Örülünk, hogy magához tért! – közölte. – Hogy érzi magát?
– Doktor úr, megmondaná, mi történt velem? – szólalt meg, miközben fél szemmel a szobatársára pillantott.
– Azt hiszem, ez nem az én tisztem, mindjárt itt a rendőrség. Annyi biztos, hogy nem kell aggódnia, a műtét kiválóan sikerült, és hamar meg fog gyógyulni. – Azzal a beteg kórlapjára pillantott és ment is tovább.
A meglőtt lány arra már nem tudott felelni, hogy hogyan érzi magát, mert ahogy kiürült a szoba, megjelentek a rendőrök. Ketten, és egyik sem volt olyan megnyerő, mint a sorozatokban. Fáradtnak látszottak, és kissé unottan álltak meg az ágya mellett.
Utólag visszagondolva meglepődött azon, hogy félkábán mennyi mindenre emlékezett. Még a kellemetlen kérdésekre is mert felelni, és nem jött zavarba attól, hogy az egyik nyomozó Dávid szeretőjének nevezte.
– Nem vagyok a szeretője, de nem baj! -javította ki szomorú mosollyal, de érezte, hogy nem hisznek neki.
– És azt mondja, hogy volt ott egy nő? Az a bizonyos Vivien? – Az alacsonyabb, táskás szemű a másikra pillantott, aki sokatmondóan bólogatott.
– Igen, de nem is értem, hogy ezt miért kérdezi. Arra a pillanatra nem emlékszem, hogy lőtt, pontosabban homályosan, de arra igen, hogy ordított, mint egy őrült. Maguk nem így tudják?
– Hölgyem, nem akarjuk felzaklatni, de hozzánk az az információ ért el, hogy az önnel lévő személy lőtt magára.
Eliza szeme kikerekedett. Dávid? Ezek bolondok? Mit gondolnak róla? Talán hülyének nézik?
– De hát ott van a pisztoly! Biztosan vannak rajta nyomok! Vagy tudomisén…Dávid? Hiszen ő az ajtóban állt, szinte takart engem.
– A pisztoly eltűnt, ahogy az ön barátja is. Égen-földön keressük, de a telefonja is ki van kapcsolva.
– Az lehetetlen. Hiszen…Nem, tudom, hogy nem ő tette. A felesége volt…Van tanúm is, aki látta, hogy ott járt. Hallotta is.
A két nyomozó megint összenézett.
– Kire gondol? Tanúja is volt a lövésnek? Ezt hogy érti? – emelte meg a hangját a másik, aki addig csendes szemlélőként vett részt a beszélgetésben. Kopasz fején alig virított pár hajszál, de azokat is gondosan elrendezte.
Eliza nem hitt a fülének. Dávidot gyanúsítják, miközben Vivien meg akarta ölni? Nem tudnak a szomszéd néniről sem, aki hallhatott mindent? Mi folyik itt? Érezte, hogy elönti a kétségbeesés, mintha sebe is jobban sajgott volna. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy kicsorduljon a könnye.
– Uraim, kérem, hagyják magára a beteget! – szólalt meg ekkor egy nővér. – Alig van túl a műtéten, még pihennie kell, nem megy sehová, megtalálják holnap is, de addig kérem, hogy távozzanak.
A két úr kelletlenül felpillantott, és az egyik majdnem válaszolt is valami cifrát, de aztán észbe kapott. A nővér a munkáját végzi, ahogy ők is, és igaza is van, bár nagyon szerették volna kideríteni, mit tud ez a riadt lány, mert nagyon úgy tűnt neki, hogy szó sincs szerelmi háromszögről, inkább egy elfajult veszekedés körvonalait látták kibontakozni. És ha volt ott egy nő, akkor hol van? És hol bujkál ez a Dávid nevezetű is, aki, ha nem bűnös, miért tűnt el a saját lakásából? Ezekre szerettek volna gyors válaszokat kapni, de kitessékelték őket, amit nem vettek jónéven.
– Jól van, heteske, pihenjen! – mondta a nővér kedvesen.
– Nem vagyok heteske, van nevem! – mordult fel a lány, de a fájdalom olyan erősen hasított bele a hasába, hogy azonnal abbahagyta a méltatlankodást.
– Igaza van. Mindenesetre legyen hálás azért, hogy nem sérült meg egyetlen szerve sem komolyabban. Maga született mázlista, ilyesmit ritkán lát az ember. Hozzak magának fájdalomcsillapítót?
A lány bólintott, és vizet kért. A másik ágyon fekvő hórihorgas kis híján elnevette magát. Milyen harcias és bátor, gondolta, pedig most lőtték le. Ilyennel se találkozik mindennap az ember. Amikor ketten maradtak, nem bírta ki, hogy ne szólítsa meg:
– Hédi vagyok, ha eddig nem mondtam, és ha valamire szükséged van, szólj!
– Köszönöm. Eliza vagyok.
– Különleges neved van. Majdnem Elza…- Itt felnevetett, és kedvesen a szobatársa arcára pillantott. – Az infúzió mindjárt lecsorog…Remélem, észen lesznek a nővérek, mert nagyon sok dolguk van. Képzeld… – kezdte volna, de azt látta, hogy a másik arcából kifut a vér. Egyenesen az ajtóra mered, ahogy egy igen jóképű fiú állt, és őt nézi. A haja zilált volt, a szeme tűzben égett, de mosolygott.
Folytatjuk…
Fotó: Kelly : https://www.pexels.com/hu-hu/foto/csesze-bogre-ital-asztal-2928147/
