Kora reggel van, ilyenkor ritkán talál kint napkelte. Éjjeli bagolyként a nap utolsó sugarai a barátaim, ezért így tavasszal inkább estébe hajlóan szoktam hódolni a futás szenvedélyének. A Margit-szigeten rovom a köröket, akárcsak azok a szerzetesek, akik a kolostor udvarán sétálnak körbe-körbe imádkozva, mindaddig, amíg meditatív állapotba nem kerülnek. Akárcsak sportolás közben én.
Ma mégis a hajnali időpont mellett döntöttem. Kizavarta szememből az álmosságot az üzenet, amit kaptál. Jól tudtam, hogy kitől és miért. Öt éve még nekem válaszoltál ilyenkor. Mondanod sem kellene semmi kifogást, a csillogás a szemedben beszédesebb mindennél. Mégis odaböksz valami apró hazugságot: „Csak a vízdíjat vonták le.”
Persze, mi mást is. A vízdíj levonását méltán mindenki széles mosollyal és rejtegetett bűnbánó jókedvvel veszi. Talán azért fáj ennyire, mert túlságosan triviális az egész.
Némán bólintok.
Gépiesen veszem kézbe a futócipőmet. Kérdő tekintettel meredsz rám, de a következő pillanatban már a közüzemi tartozások záporozó üzenetei foglalnak le.
Némán csukom be magam után az ajtót. Fulladozva menekülök ki a lakásból, mint aki túl sokat volt a víz alatt, de a maradék levegővel kirobban a felszínre. Hatalmas levegőt veszek.
Kint csend van és nyugalom. Bent kétség és vihar. Kint és bent egymásnak feszül. A Duna komótosan folyik mellettem, már sok szívfájdalmat megért az öreg. Az én folyóm belül viszont vadul csahol, csapkodja a hullámokat a partra, megrázza a hajósokat a felszínén. A sok szemetet, amit az emberek bedobáltak a medrébe, most kíméletlenül hányja kifelé a partra. Önvád, harag, kétségbeesés, keserűség és hibáztatás, ki mit rontott el és hol. Zúdul az áradat. Eléri a partot és azon túl is csak ömlik és ömlik, ahogy a könnyeim.
Mégis futok tovább. A testem nem hagy cserben, visz a lábam előre. Valami hihetetlen módon dolgozik össze bennem a hús és vér a pszichével. Tudom, hogy ki fogom bírni. Tudom, hogy erős vagyok. Ilyenkor a fizikai leterhelés ment meg az elme súlyától. Tíz kilométer színtiszta küzdelem, az elején görcs a lábban és a gyomorban. A végére fáradtság és megkönnyebbülés.
Senki nem úgy képzeli el a párkapcsolatot, ahogy legtöbbször valóban működnek. Picit megkopnak az időben, szorongatják az elvárások, az elképzelt ideálok, elmennek egymás mellett, nő és férfi. Vajon mi vissza tudunk találni egymáshoz sokadszorra is vagy ez volt az utolsó? Hány botlást lehet megbocsájtani? Mennyi tiszta lap van abban a bizonyos tömbben? Hányszor lehet a semmiből csodát varázsolni?
A sejtjeimben érzem a választ és most már kész vagyok szembenézni azzal, ami elől idáig fejben kétségbeesetten menekültem. Irányt változtattam és beértem a célba, saját magamat nyerve meg vele.
Az önmagam szeretetéért a leghosszabb maratont kellet lefutnom, az igazi spártait. De a győzelem mindenért kárpótol. Érted is.
fotó: Pinterest
