„Összekészített egy pici csomagot Emesének, majd bezárta az ajtót, kocsiba pattant, és meg sem állt a klinikákig.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
A klinika környékén mindig nehéz parkolni. Legalábbis az elmúlt két hétben, amióta Emesét itt kezelik, ezt figyelte meg. Nem tudott olyan napszakban érkezni, hogy ne kelljen legalább három kört tennie, mire le tudta tenni a kocsit. Volt, hogy a közeli fizetős placcon sem akadt egyetlen hely sem.
Most a második körnél szerencséje volt: valaki pont akkor távozott, ő meg ügyesen be is manőverezett a helyére. Sosem illett be a klasszikus szőke nős viccekbe: okos volt, két anyanyelvén kívül további kettőn beszélt magas szinten, bármit megszerelt otthon, és profin vezetett.
Remegő lábakkal szállt ki a kocsiból, mert hirtelen eszébe jutott, hogy nemsokára beszélni fog az orvossal… Emeséről, és gyógyulásának esélyeiről. Összeszorult a torka, és vadul kattogott a fejében a név, amelyet hamarosan ki kell mondania… Dr. Andrási György János. Eddig csak telefonon beszéltek, most kiderül, hogy jól képzelte-e maga elé a szakembert. Valami szeretetteljes idős pasast képzelt el, aki mindent megtesz kamasz és fiatal felnőtt páciensei teljes felépüléséért.
Határozottan megindult a főbejárat felé, ahol néhányan beszélgettek, páran egy bokor mellett dohányoztak… ő azonban áttört az emberek falán, és belépett a hatalmas ajtón. Szinte rögtön kiszúrta az orvos nevét az információs falon, így nem is nézett a portásra, csak lépkedett felfelé a lépcsőn. 202-es szoba. Dr. Andrási György János.
A kopogás után várt egy picit, de nem hallott semmiféle választ. Így inkább csak dermedten hallgatózott. “Igen!” – ütötte át a hófehér ajtót most egy erőteljesebb, mély hang. Benyitott.
A sarokban álló nagy asztal mögül egy szemüveges, idősebb férfi nézett fel rá valami újságból. Pont így képzelte el a dokit, ez megnyugtatta. Mindegy volt neki, hogy vele kedves-e vagy sem, a lényeg, hogy értsen a szakmájához, és gyógyítsa meg Emesét.
– Foglaljon csak helyet. Vári Edina, ugye? Emese anyukája – kezdte a beszélgetést az orvos.
– Igen, pontosan – válaszolta, de nem is tudta, mit mondhatna vagy kérdezhetne még hirtelen, így inkább csak hallgatott.
– Nos. Emese állapota az elmúlt két hétben egyre javuló tendenciát mutatott. Az anorexia azonban nem egy olyan betegség, mint a kéztörés, ahol nagyjából lehet tudni, merre halad a gyógyulás. Itt lehet számítani visszaesésre, a gyógyulás pedig nagyon összetett és hosszú ideig tartó folyamat. De persze most bizakodhatunk, mert gyarapodott a lány… viszont még nem szabad fellélegezni. Én a fizikai felépülésért felelek, terapeuta fog segíteni a lelki gyógyulásban, de mindez nem vezet célra, ha Ön nincs támogató jelenlétével az egész ügy mellett.– Természetesen. Mindent megteszek a lányomért. Ez evidens – szaladt ki Edina száján, pedig nem akart ilyen flegma lenni egy ekkora szaktekintéllyel.
Rendben. Egy hét múlva tudok többet mondani, azaz, meglátjuk, hogy akkor hazaadható lesz-e Emese. Addig megadom a terapeuta számát, kérjen tőle is konzultációt.
Gyűjtsön össze az elmúlt fél évből mindent, ami segíthet a szakembernek pontos képet alkotni Emese kóros fogyásának okáról. Válás, halál, reménytelen szerelem, fanatikus rajongás… minden fontos lehet. De ezt majd ő elmondja. Önt arra kérem, hogy egy hét múlva újra keressen meg, akkor többet tudunk majd. Köszönöm, hogy eljött – zárta le az orvos a konzultációt, Edina pedig érezte, hogy kérdéseinek nincs helye, illetve, hogy az orvos ennél részletesebben nem kíván foglalkozni a dologgal.
Elköszönt hát, és megindult a kórterem felé, amelyet már elég jól ismert.
Emese a tévét bámulta, csontos karja és beesett arca látszott csak ki a fehér paplan alól. Anyja láttán felderült az arca, és elmosolyodott, de az egykor bájos arc inkább hatott most vicsorgó kiskutya pofiként.
Le sem mert ülni az ágy szélére, mert félt, hogy Emese lábaira telepszik. Így egy kicsit várt, amíg a lánya felül, és elrendezi magán a takarót.
– Hoztam neked egy kis csomagot, kislányom. Hogy vagy? – kérdezte, visszanyelve a gombócot a torkában.
– Köszönöm, tedd csak le. Jól vagyok – rebegte Emese, mint valami kis madárka a faágon.
Rövid mondatokkal tárgyalták át a napjukat, nagyokat hallgatva közben.
– Beszéltem a doktor úrral. Egy hét múlva hazaenged, ha addig ügyes leszel, és gyarapszol – mondta óvatosan, mert egyáltalán nem volt benne biztos, hogy mit szabad és mit nem, mire hogyan fog reagálni a gyerek. Végtére is ő, vagy ők mondhattak neki valamit, amitől kiborult és lefogyott, jó tehát vigyázni a szavakkal, mondatokkal, hangsúlyokkal. Marta az önvád minden nap, amióta csak ráeszmélt, hogy a kislánya betegre éheztette magát.
– Igyekszem teljesíteni, anya – válaszolta Emese, de ez is olyan gyanús volt az anyjának… Ilyen lennék, ilyen, akinek így meg kell felelnie? Ezt sugárzom felé? Őrület! – korholta magát belül.
– Az orvos azt is mondta, hogy majd terápiára is kell járnod. Mire hazajössz, mindent lebeszélek. És együtt győzni fogunk. Jó? – kérdezte elcsukló hangon.
– Jajj, anya. Szedd már össze magad! – forgatta a szemét Emese, és felnézett a nagy képernyőre, ahol épp valami fiatalokról szóló sorozat kezdődött.
– Akkor lassan megyek, jó? Holnap hívlak, és jövök is, ha engednek – búcsúzott csendesen, és megsimogatta Emese haját. Átölelni már alig merte… félt, hogy összetöri a csontját.
Hazáig üvöltött a zene a kocsiban: Bon Jovi úgy fedte el az ő hangos zokogását, mint a fekete lebernyeg ruha a hasán redőződő bánathájat.
fotó: Pinterest
