Amikor még nem látott ki a pelenkahegy mögül, amikor az óvodai anyák napján bőgött, amikor minden nap a szorzótáblát kellett ismételgetnie, valahogy nem tűnt fel neki, hogy repülnek az évek. Hogy igazat beszélnek, akik azt mondják, hogy a gyerekek egy szempillantás alatt felnőnek.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Neki csak az tűnt fel, hogy eltelt tizenöt év, elképesztően sok aggodalommal és megoldandó nehézséggel, a pelenkás babája pattanásos kamasszá cseperedett… Ő meg valahogy felszedett tíz kilót és már csak szemüveggel lát jól, a vérképe pedig tele van referenica értéken felüli vagy aluli számokkal.
Pedig Emese, a lánya nem volt egy problémás gyerek – titokban összehasonlította a rokonságban meg a baráti körben látott kölykökkel – és mégis… gyereket nevelni a világ legfelelősségteljesebb feladata. Már csak egy hídépítés lehet ennél nyomasztóbb… Nem is csoda, hogy a férje, aki amúgy sem volt egy kitartó, türelmes jellem, kifarolt a saját életéből.
Persze, persze, minden válásért ketten felelősek. Tudta jól, hogy ő is hibázott: a Szózat kikérdezése után és a ballagási ebéd koszos tányérjainak mosogatását követően nem volt már kedve érdeklődéstől könnyes szemmel figyelni a férfi szavait, vagy mohón falni a testét…
Szóval, Zsolt egy nap elköltözött, a húsvéti szünetet már nem velük töltötte. Nem is látták két hónapig egyáltalán. Utána felbukkant, de csak, hogy a cuccait elpakolja, és a hivatalos ügyeket elindítsa… Higgadt volt és olyan végtelenül idegen, hogy egy percig abban is kételkedett, hogy ugyanaz a férfi áll előtte, mint akinek két évtizeddel ezelőtt remegő kezeit fogta az oltár előtt.
Emese éppen a gimi elitjébe kísérelt meg bekerülni – ezt onnan tudta, hogy minden este hisztivel vagy könyörgéssel próbálta meg elérni, hogy hadd fesse magát, hadd vegyen ilyen meg olyan cipőt, és, hogy hadd lógjon bent tovább a suliban – de nem tűnt túl sikeresnek a kísérlet. Nos, őszintén szólva, ebben sem volt semmi meglepő: busszal ingázó “vidékiként”, egy válásban lévő szülőpár árnyékában, zsíros bőrrel és penge elmével ki az, akit egy gimnazista krém beolvasztana magába?
Így lavíroztak egy fél éven át – ő meg a gyerek, minden napos bizonytalanságban… Költözzenek-e vagy fent tudja tartani egyedül is a lakást… visszajön-e Zsolt, vagy már végleges a döntése… Kap-e gyerektartást, vagy pereskednie kell érte…?
Gyakorlatilag újra kellett kezdenie mindent az önértékelésétől az anyagi helyzetének felmérésén át.Befordult, szorongott, és csak a túlélésre gyúrt.
Este tizenegykor, amikor Emesére rájött a szómenés – és ugye egy kamaszt ilyenkor nem hajt el az ember lánya akkor sem, ha már leragad a szeme – mindig megnyugtatta a lányát, hogy rendben lesz minden, semmiért sem kell idegeskednie, csak koncentráljon a tanulásra…
Emese ilyenkor mindig bólintott egyet, úgy tűnt hát, hogy hisz neki, bízik benne. Aztán egyértelműen kiderült, hogy ez nem így van.
Ezért most itt áll egy újabb hatalmas szakadék előtt… Ki kell derítenie, hogy mi történt a lányával, és, hogy hogyan segíthet neki.
Mondani semmit nem mond a gyerek, így nincs más hátra: nyomoznia kell. Ha kell, kevésbé etikus módszerekkel.
A telefonja lehallgatására és a szekrényeinek az áttúrására gondolt, de az egyikhez nem értett, a másikhoz meg nem érzett elég lelki erőt – ő maga is utálta volna, ha valaki kutat a cuccai között…
Más megoldás pedig nincs. Mert ha most nem lép, akár még tragédia is lehet belőle. Hány ilyet olvasott már? Áhh, sosem hitte volna, hogy egy olyan normális családban, mint az övék, előfordulhat hasonló.
Hetekig halogatta a dolgot, pedig a nap nagy részében egyedül volt a lakásban. Pont megtehette volna, hogy elolvassa Emese naplóját, vagy valami szakival belepillant a laptopjába. De inkább belemélyedt a munkájába, és halogatta még egy kicsit ezt a drasztikus lépést. Megbízói bőven akadtak, igazából már rég ki kellett volna szerveznie pár dolgot a vállalkozásában, de ezt a feladatot is elnyelte a válás körüli érzelmi örvény. Örömet okozott neki az esküvői meghívók, babaköszöntő kártyák, oklevelek szerkesztése – olyan volt, mint ha ő is ismerné a családot, velük ünnepelne… Szóval, a munkája nem is volt igazi munka: talán inkább szenvedély és hobby.
Két óra kreatív munka és intenzív koncentrálás után egy telefonhívás zökkentette ki: az orvos hívta. Beszélni akart vele Emeséről, ezért kérte, hogy ha megy be látogatni a lányt, ugorjon be hozzá is egy rövid konzultációra.
Az idegtől összeugrott a gyomra, így kiment ugyan a konyhába, hogy megebédeljen, de némi zöldségen kívül semmit nem tudott leszuszakolni a torkán.
Visszatért a munkájához, de nem volt olyan hatékony, mint a délelőttje. Végül feladta – remélve, hogy éjszaka újra elkapja a munkakedv – összekészített egy pici csomagot Emesének, majd bezárta az ajtót, kocsiba pattant, és meg sem állt a klinikákig.
fotó: Pinterest
