Magácska vigyorgott, mint a tejbetök, de nem őszintén. Mr. Gerard Butler úgy nézett rám, hogy az nem szorult magyarázatra. Nem, még véletlenül se úgy, mint a filmeken, jaj, ne legyünk már gyerekek. Látszott a szemén, hogy csak egy gondolat jár a fejében (nem a szex!):
ki ez a szerencsétlen, és mit bámul úgy rá.
– Ha így képzelt el, akkor mit néz így rajtam? És nagy boldogság nekem, hogy rólam képzeleg, de nagyon gyorsan mondja meg, mit akar, mert ha még két percig itt állok, Európa folyami térképe rajta lesz a lábamon harisnyaszemek mintázatának formájában!
– Ejha! – csettintett egy nagyot. – Ezt a mondatot követni se volt könnyű. Viszont ezek után alig merem megkérdezni, hogy kegyed, Mónika?
Kegyed…Ez a fickó időutazó vagy szórakozik velem? Ki kérdez manapság így? Habár a portás magácskája után, ugyan min csodálkozom? Lehet, hogy vonzom a régi idők embereit? Ez egészen így lehet, mert a régmúltban se vett körül más csak fura pasi. Őshülye, ókori barom, meg tegnapi szélhámos. Ezért jobbnak láttam bólogatni.
– Á! Világos. Mint mondottam, hasonlónak képzeltem. Megtenné, hogy követne?
Én? Akárhová, drága Mr. Butler. A nyálam igyekeztem finoman letörölni a szám széléről, nehogy már azt higgye, miatta csorgatom. Ugyan már! Öltönyös felsőteste, farmeros hátsója nem nyűgözött le. Hogy a fenébe nyűgözött volna, amikor addig szöszös mackó alsóba bújtatott cingár lábakhoz, és szottyadó fenekekhez voltam szokva. Erre jön ez a feszes hátsójú, széles hátú ipse, és követésre szólít. Még jó, hogy nem négykézláb, mert az is ment volna.
– Kövesse magát a napsugár! –feleltem negédes mosollyal. – Volna szíves megmondani, ki maga, és mit akar tőlem?
– Ó, igaza van! Elnézést kérek. Az ön felettese vagyok, de mindjárt meglátja, ha beterelem az irodámba. Jöjjön!
Beterel? Mi vagyok én, birka? Ő meg az jó pásztor, és most az akolba tartunk? A nevét azonban még mindig nem bírta kinyögni. Jól van, szépfiú, legyen, egyeztem bele, és elindultam utána. Nem bírtam nem észrevenni, hogy Jimmy bátyó úgy röhög, hogy muszáj elfordulnia.
A tölgyfaajtón nem állt név. Hiába lestem, csak a szoba száma.
– Ne aggódjon, nem rabolom, el, csak beszélgetni akarok magával – közölte és a tágas kanapéra mutatott.
– Jesszusom! – szaladt ki a számon.
Körbepillantottam, és megállapítottam, hogy az asztal árán egy hétvégét biztos eltölthetnék Párizsban, a szőnyeg meg megszólalt volna, ha épp nem lépünk rá, és nem botlok meg benne, hogy közelebbről megnézzem a méregdrága bútor sarkát. Egészen közelről sikerült szemügyre vennem, és csak azért nem lett belőle véres valóság, mert a szép szoba lakója elkapott.
– Ez egy iroda, és nem bánnám, ha leülne, ahelyett, hogy hasra esne!
– Nem volt tervben – válaszoltam gyorsan, és láttam, hogy majd kibuggyan belőle a nevetés. Ez a fickó mulat rajtam, mondtam magamnak mérgesen, de leültem.
– Mónika! Szeretném közölni magával, hogy…
– Ki fog rúgni? Mit csináltam, amivel erre az elhatározásra juttattam?
– Megtenné, hogy végighallgat?
Bólogattam.
– Na, szóval! Winter Marcell vagyok, és nem akarom kirúgni.
A szám kinyílt, aztán bal kezem használatával vissza is zártam azonnal.
– Úgy érti, hogy az a Winter, akinek a céghez van némi köze?
– Igen, a nagybátyámé és apámé a bútorgyár meg az üzlet. Ne nézzen így rám, nem akarom ládába rakva elküldeni Afrikába!
– Ennek örülök, bár nem tudom, mit keresek önnél, hiszen én csak egy egyszerű kapcsolattartó vagyok.
– Pontosan. Hallottam ma magát beszélni, és csak csodálni tudom a türelmét. Elismerésemet akarom kifejezni.
– Maga volt az kétbalkezes, aki hússzor keresett? Nem mondja, hogy még most sem boldogul?
Ezt nem kellett volna mondanom, de mint említettem, meggondolatlan vagyok és nagyszájú. Velem szemben, az asztal szélén ült egy filmsztár, aki nem Butler, de nem érdekel, és nekem meg jár a szám. Megdicsért engem, aki azt se tudja néha, hol kel fel a nap.
– Maga aztán nem szívbajos! – bökte ki. – Mit szólna, ha mellettem dolgozhatna asszisztensként?
Hallgattam. Hát nem akar elvenni? Nem azt mondta nem rég? Lám, ilyenek a nagykutyák! Nem nősülnek azonnal. El is ment a kedvem, éreztem, hogy lekonyul a szám.
– Akkor nem lesz esküvő? – böktem ki végül somolyogva.
– Dehogynem! – nevetett az úr. – Hogy a fenébe ne lenne, ha megígértem? – kedélyeskedett. – Mit szól az ajánlatomhoz? Szükségem van valakire, aki józan, nem hízelgős, türelmes és van magához való esze.
– Ez lennék én? – kaptam fel a fejem. Én, akinek cikkcakkban fut a harisnyája, akit egy gyerek majdnem leszúrt fakarddal…Ha valaki, én aztán tudom, hogy téved ez a jóember, de most mondjam meg neki?
– Igen! Amilyen türelemmel és kedvességgel viszonyult hozzám, az nekem többet ért, mint minden nyavalyás állásinterjú. Tudom, hogy maga kell nekem és punktum.
Jól hallottam, én kellek? Igen, igen, igen. Habár nem úgy. Ez sajnálatos.
– Rendben! Akkor az lesz a dolgom, hogy maga mellett legyek és igazat mondjak?
– Valami olyasmi.
– És ezért fizet is nekem?
Erre már nem bírta tovább! Úgy nevetett, hogy zengett a tágas iroda.
– Igen, kedves Mónika, fizetni fogok, de kérem, hogy ne köntörfalazzon soha. Ha jönnek hozzám tárgyalni, legyen ott, figyelje meg az embereket, és mondja meg, ön szerint érdemes velük szóba állnom!
– Tudja, főnök, vagy hogy nevezzem, nem hiszem el ezt az egészet! Eddig egy nyomorult szobában ücsörögtem, maga lecsábított egy álindokkal, és most felajánl nekem egy olyan állást, ami nem is létezik. Már ne haragudjon, de meg kell kérdeznem, mindezért mennyit fizetne?
Marcell vagy maradjunk a jobban hangzó Mr. B-nél, az asztalhoz lépett, lefirkantott valamit egy sárga cetlire, és a kezembe nyomta.
Olyan összeg állt rajta, amely után nem volt szükség kérdésekre.
– Benne van?
– Noná! – bólogattam hevesen.
– Még egy kérdés!
– Parancsoljon, állok rendelkezésére!
– Van férje?
Most rajtam volt a nevethetnék.
– Őt is felvenné?
Meghökkent. Szép ívű szája megrándult. Basszus, mely porcikámon ne tudtam volna elképzelni azt a szájat! Magasságos ég, menten melegem lett.
– Nem…
– Ne aggódjon, nincs.
– Akkor ezt megbeszéltük!
Álltam is fel azonnal, pontosabban úgy pattantam fel, mint a gumilabda. Az járt a fejemben, hogy agyő, csajok, enyém a világ.
– Várjon, még egy kérdés! Ráér ma?
Meghökkentem. Aztán fülig szaladt a szám. Esti munka…Annak felára van.
– Ha rá kell érnem, akkor ráérek…
Mr. B. elfordult, és csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Randevúnk lesz, elvégre mielőtt elveszem, meg kellene ismernem magát.
Melegem lett. Nagyon melegem. Alig tudtam bármit is kinyögni.
– Fél nyolcra magáért megyek!
Azt se tudja, hol lakom, mondtam magamnak.
– Ne féljen, kiderítem hol lakik! – jegyezte meg kedvesen.
Én meg elindultam kifelé a szobából, de amikor átléptem a küszöböt, megcsúsztam és egyetlen kapaszkodó sem volt a közelben, ezért az ajtóról téptem le a táblát, amelyen 106 állt.
És ekkor még alig múlt dél…
Kép forrása: Pinterest
