Én és B.! – 3. rész – A róka szagos állat

"– Anya, nem én vagyok a feldúlt, hanem te. Az én szagom nem hasonlít döglött kutyáéhoz, szóval ne kiabálj velem!– Jogos! De mielőtt bármi mást mondanál, közlöm, hogy a húgod és te elégek lesztek nekem a gyerekprojektből. Lehányt valaki a buszon.-  Veled mindig történik valami. És mindig olyasmi, ami más anyukákkal nem szokott."

Dél, egy óra, kettő, és az idő állt. Nemhogy állt, szerintem visszafelé haladt. Éreztem, hogy azon a napon fél nyolc nem volt és nem is lesz.

A régi szobában, ahol megszokott kis kolléganőim gályáztak, csak bámultam ki az ablakon. Én, Mónika, a negyvenhárom éves, aki tízet akkor is letagad, ha csak max. ötöt szabadna, nem tudott mit kezdeni a fennálló helyzettel. Hogy a számra zár került, észre se vettem, csak az járt a fejemben, hogy hány éves lehet ez a Butler-gyerek, mert ha túl fiatal hozzám, anyám kiüldöz a világból. Már a volt vejét se bírta, pedig az se volt egy rossz arc, de én tettem róla, hogy ne süssön rá a nap minden pillanatban oly erősen. Az olyan nőkre, mint én, azt mondják, szeszélyesek. Nem, inkább azt, hogy bosszantóan idegesítőek, de hát tehetek én arról, hogy mindenki azt képzeli, hogy ő fújja a passzátszelet? Annyi öntudatgombócot nem hordott a Föld a hátán, amennyi a mi családunkban van. Muszáj nekem is lépést tartanom velük.

Amikor legközelebb megcsörrent a telefonom, elvigyorodtam. Na, megint próbálkozik nálam ez a dögös, csinos fiú, hát állok elébe. Még gyorsan átfutott a fejemen, hogy nem szabad elfelejtenem leborotválni este a lábam, mert kínos lenne medvebundában érkeznem.

 
 

Felkaptam a kagylót, és bűbájos hangon belecsiviteltem, egy tessék, miben segíthetek, drága uramot, de nem fogadták túl nagy lelkesedéssel az igyekezetemet.

– Üdvözlöm! – mondta egy kimért hangú banya. – Gondolom, a mobilhoz szokott, de megkérném, hogy sürgősen vegye észre, hogy nem vagyok férfi!

– Bocsánat! – hebegtem. – Miben segíthetek?

– Ó, van egy kis kertem a ház mögött, fel kellene ásni! – mondta negédesen. – Mégis mit gondol?

– Asszonyom, esetleg, ha elmondaná…

– Miféle asszonyom! Még nem mentem férjhez, de ezt maga nem tudhatja, minek feltételezget?

Összeszorítottam a fogam, és csak alig pillanatokra a vulkánkitöréstől, nekifutottam újra:

– Tehát? Miben állhatok a szolgálatára?

– Maguk mindig ilyen hülyén beszélnek? Hát senki nem tanítja meg magukat értelmesen csevegni. Hogy hívják magát?

– Detre Mónika.

– Micsoda? Fekve? Mi a fenéről beszél maga?

– Detre Mónika a nevem, és kérem, hogy térjen a lényegre!

– Na, akkor ha nem is fekve, remélem, ülve marad, ha elmondom, hogy a kanapét, amit vettem, nem lehet összerakni.

– Ezt hogy érti?

– Ahogy mondom. Hiányzik belőle egy darab!

– A kanapéból? – kérdeztem döbbenten.

– Nem, a sajtból, amit most vágtam fel! Persze, hogy abból!

– Mondja el nekem részletesen az egészet!

Na, íme, egy szokványos beszélgetés, amitől nekem nem szabad a falra másznom. Naponta belefutok négy-öt hasonlóba, és egyikre sem fekve válaszolok. Mondtam már, hogy az emberek fárasztóak? Hihetetlenül azok. És értetlenek. A telefonos ügyintézőknek havonta fel kellene emelni a fizetését két okból kifolyólag is: az egyik, hogy még nem kaptak agyvérzést, a másik, hogy nem okoztak, mert egyik sem utolsó dolog.

Nem részletezem tovább a napot, ahogy négy órát mutatott az óra, én már kívülről csuktam az üvegajtót, és futottam a buszhoz, hogy odaérjek a gyerekekért fél ötre.

Valami isteni csoda folytán találtam egy ülőhelyet, épp egy kisgyerekes anyukával szemben, aki unottan fogta háromévesét, akiről azonnal megállapítottam, hogy túl sápadt. Épp mint az anyja. Már-már arra gondoltam, hogy szoborból van mindkettő, amikor a fiúcska, egyem a szívét, életre kelt. Rám nézett, elzöldült, és egyenesen a földre tett papírtáskámba hányt. De olyan szépen, olyan ívesen, hogy jutott belőle a cipőmre és a lábszáramra is. Szobor anyját nem kavarta fel a látvány. Ahelyett, hogy megijedt volna, vagy elnézést kér, megtörölgette a gyerek arcát, és utaztak tovább.

– Mondja, maga lát engem? – kérdeztem tőle kisvártatva.

Láttam rajta, hogy lát, méghozzá abszolút bolondnak.

– Igen! – felelte olyan hangon, hogy éjféltájt a szellemeket is megijesztette volna ez a hangszín.

– Nem tűnt fel, hogy a gyereke lehányt?

– Igen.

– Mit igenezik nekem? – fortyantam fel.

– Most mit vár tőlem? Szidjam össze? Örüljön, hogy nem az ölébe!

– Maga meg örüljön, hogy nem borítom a fejére a zacskóm! – feleltem és megnyomtam a leszállásjelzőt.

Lerókázott cipőmben, büdösen, a papírtáskámat lóbálva rohantam a suli bejáratához, ahol már várakozott nagyobbik magzatom.

– Mi ez a büdös? – nézett rám, aztán a cipőmön megállt a tekintete. – Csak nem vársz gyereket? – kiáltott fel. – Levette, tudta, hogy mi, és azt is, hogy a hányás nőknél egyenlő a gyerekvárással?

– Liza! Higgadj le! Így kell fogadni az anyádat? – Haragom tettetett.

– Anya, nem én vagyok a feldúlt, hanem te. Az én szagom nem hasonlít döglött kutyáéhoz, szóval ne kiabálj velem!

– Jogos! De mielőtt bármi mást mondanál, közlöm, hogy a húgod és te elégek lesztek nekem a gyerekprojektből. Lehányt valaki a buszon.

–  Veled mindig történik valami. És mindig olyasmi, ami más anyukákkal nem szokott.

Hallgattam. Igaza volt. Hogy neki ilyen jutott, azért enyhén megsajnáltam, de amikor megláttam, milyen módon húzódik el tőlem, már nem volt bennem szánalom. Elvégre mégiscsak én szültem, ezt a kis bűzt meg csak kibírja azok után, hogy egy napot vajúdtam vele.

– Adjak egy törlőkendőt? – nézett rám. Istenem, ennek nem fordítva kellene lennie? A lányomnál van nedves kendő, nálam meg nincs. Remek!

– Noná! – feleltem. – Közben szedjük fel a kisebbik boszorkányt is – jegyeztem meg. – Aztán majd elmondom, hogy ma este nem leszek otthon.

A tízéves felnézett az égre és megforgatta a szemét.

– Csak nem egy csajos este? – faggatott komolykodó hangon.

– Á, nem. Egy…- És nem jutott eszembe semmi.

Miközben hatvankét kendőt elhasználva tisztára sikáltam a cipőm meg a zacskó tartalmát, lassan, de biztosan megérkeztük az ovihoz.

– Majd én kihozom Lindát! – nézett rám jelentőségteljesen. – Jobb lesz mindenkinek.

– Benne vagyok!

– És, ha pasizni mész anya, akkor a körmödről se feledkezz meg! – Azzal megfordult és faképnél hagyott. Néztem, ahogy nyúlánk alakja eltűnik a bejárati ajtó mögött, és fellégeztem. Nem kellett hazudnom, és ennek örültem. Már csak az maradt kérdéses, ki vigyáz a lányokra, miközben én éppen a férjhez menésemet készítem elő?

Ekkor jutott eszembe a szomszédék nagylánya, aki savanyú, mint a szőlő, de a lányok nem tudják átverni. Összenőtt szemöldökével még arra is képes, hogy megverje őket.

És van az a pénz, amiért elvállalja az én két ördögfiókámat. Remélem.

Amikor megjelentek, és végignéztem rajtuk, megállapítottam, hogy remek csajok. Mindkettő szép és aranyos, és mindkettő ismer engem.

– Anya, milyen érzés, ha lehánynak? – tette fel a kérdést a kisebbik minden köszönés nélkül.

Mielőtt válaszolhattam volna, ártatlanul a képembe vágta a következő bölcs tanácsot:

– Én biztos elégetném azt a cipőt, amire más rárókázott.

 

Én és B! 4. rész – Fel a hegyre!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here