A történelem során megszámlálhatatlanul sok ember halt meg jószándékú, segíteni akaró varázslók, kuruzslók, vagy akár papok és orvosok keze között. Rettenetesebbnél rettenetesebb elképzelések terjedtek ugyanis az emberi testről, annak működéséről, és gyógyításáról – akár a művelt réteg körében is. Viszont, ami a legdurvább: hogy vannak olyan haladó gondolatok, módszerek és gyógyszerek, melyek még ma is helytállóak, használatosak.
A nem véletlenül sötétnek nevezett középkorban rengetegen szenvedtek fejsérülést: hiszen a lovagi tornákon, harcokban vagy párbajokban elég gyakori volt ez a sebesülés. Egy koponyasérülés esetén a túlélési esélyek rohamosan lecsökkentek: hacsak nem talált valaki egy botcsinálta sebészt, aki össze merte varrni a sérült koponyát, hogy egyben tartsa azt, és esélyt adjon a regenerálódásra. Ezt a “kezelést” azonban csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A szegények korán haltak.
Az antik görög gondolkodók, például Hippokratész, leírta, hogy a betegségeket a testnedvek – a vér, az epe, a váladék – egyensúlyának felborulása okozza. Ezek a feljegyzések megmaradtak, és elérhetőek voltak a középkor embere számára is. Több írásos forrás is bizonyítja, hogy a középkori orvosok a vért és a vizelet elszíneződését is megvizsgálták azért, hogy rájöjjenek egy-egy betegség okára. Mint tudjuk, ez ma is egy mindennapos vizsgálati módszer.
Az európai népességet megtizedelő pestis nem válogatott: pusztított gazdagot és szegényt, műveltet és egyszerűt. Nem csoda hát, hogy mindenki egyöntetűen és kétségbeesetten kereste a gyógyírt – így találtak a fokhagymára, amelyet a nyílt sebbe tettek, és amely bizonyos esetekben valóban lassította a betegség lefolyását. A fokhagyma tehát sokkal több életet megmentett, mint ahogyan azt gondolnánk! A növény titka ma már tudható: a fokhagyma az egyik természetes, erős antibiotikumunk.
A közterületek tisztán tartásának egészségügyi fontossága is a középkorhoz, illetve a pestishez köthető. A járvány pusztítása idején ugyanis az emberek még minden emberi ürüléket, hányást és vizeletet az utcára öntöttek. 1349-ben aztán III. Edward levelet írt London polgármesterének a gusztustalan, bűzös utcákról, és arról, hogy szerinte az ürülék szaga az oka a pestis terjedésének. Noha nem teljesen volt igaza, Európában többen is hallgattak a szavára. Angliában súlyosan megbüntették azokat, akik továbbra is az utcára ürítettek. Végül mégis ez segített abban, hogy a pestis ne terjedjen tovább – a baktériumok ugyanis egy megtisztított helyen nem tudtak szaporodni és terjedni.
A sebek kiégetése egyike volt a legfájdalmasabb középkori beavatkozásoknak. Nem csak akkor alkalmazták, amikor egy harcban valaki elvesztette a fél karját, és a csonkot kiégették, hogy nehogy percek alatt elvérezzen a sérült, de kisebb sebek, fertőzések esetén is ehhez a gyógymódhoz nyúltak. A kiégetés hihetetlenül veszélyes és roppant hatékony is volt egyben. Ha nem szakszerűen végezték, a fertőzés gyorsan szétterjedt az egész testben, ha azonban sikerült a beavatkozás, akkor a vérzés elállt, és megkezdődött a testrész regenerálódása.
A gyengébb idegzetűek valószínűleg már eddig sem olvasták el a cikket, de ha mégis, nos, az aranyér-kezelés taglalásánál, azaz most, minden bizonnyal gyorsan elmenekülnek… Hát, igen, az a helyzet, hogy az aranyeret is kiégetéssel kezelték – azaz, a viszkető, vérző, fájdalmas aranyértől szenvedő pácienst ráültették egy izzó piszkavasra, amely leforrasztotta a kitüremkedést. Bizarr vagy sem, ha a krém és egyéb helyi kezelés nem hozza meg az eredményt, ma is ezzel a módszerrel él az orvostudomány, csak éppen lézeres kezelésnek hívjuk.
A hályogot, amelytől természetesen már a középkori emberek is szenvedtek, a helyi borbély vágta le – hiszen éles eszközzel dolgozott egyébként is, szóval, nem nyilvánvaló? A páciens meg csak reménykedhetett, hogy egy biztos kezű borbély, és nem egy részeg barbár keze alá fekszik tágra nyitott szemekkel…
Ezek voltak a középkor ma is használt, hatásosnak tartott gyógymódjai… A többi “gyógymódot” inkább fedje a feledés homálya.
