Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Gobbi Hilda legnagyobb szerelme a színház volt.
„Nem voltam soha szép, akkoriban azt mondták: érdekes. De valljuk be őszintén, ez annyit jelentett, hogy csúnya. Hallatlan luxus, fényűzés volt ez, mert nem okozott gondot az öregedés” – írta Közben című önéletrajzi kötetében, amely 1982-ben jelent meg.
Egész élete során szívügye volt a másokról való gondoskodás, az elesettek istápolása, és sokat foglalkozott a kiöregedett színészekkel, akikre egy idő után nem volt szüksége sem a filmnek, sem a színháznak.
Jómódú családba született, olasz felmenőkkel, de ez a jómód nem tartott sokáig, hamar elszegényedett a család. Nagyon sokat nélkülöztek, nem egyszer laktak csótányokkal teli szükséglakásokban. Gobbi Hilda nem szeretett sokat mesélni gyerekkoráról, de egyszer elárulta, hogy rendszeresen zaklatta a család egyik közeli ismerőse. Talán ez is hozzásegítette ahhoz, hogy saját neméhez vonzódjon, bár jó barátságot ápolt több férfival is, önmagát már abban az időben, amikor ez végképp veszélyes volt, férfinak nevezte. Cigarettázott, konyakot ivott, és minden gesztusában, mozdulatában férfi volt a javából.
A filmekben már fiatalon öregasszonyszerepek találták meg. Udvarias volt, és szemtelen. Szeretett bókolni és flörtölni, bár magánéletében monogám volt. Leszbikusságát bátran felvállalta. A korabeli Magyarországon ehhez nem kevés erő és bátorság kellett. Főleg ismert emberként. Nagy szerelme, a törékeny, csendes Temessy Hédi volt, aki maga is szintén színésznő volt. Premierjein hatalmas rózsacsokrokkal kápráztatta el. Budai villájában találkozgattak éveken át. Ennek a szerelemnek egy másik vetett véget. Gobbi Hilda megismerkedett a kor egyik legtehetségesebb írónőjével, a nála 17 évvel fiatalabb Galgóczi Erzsébettel. Nyíltan vállalni nem lehetett ezt a kapcsolatot, de színházi berkekben mindenki tudott róla. Az írónő egyik könyvében mesél is róla.
Érdekes módon akkor is, ahogy manapság is, mindig voltak és lesznek olyan művészek, közéleti személyiségek, akiknek magánélete nem volt publikus, de sokat pusmogtak róla, mégse törte kerékbe a pályafutásukat. Gondoljunk csak a magyar színjátszás egyik legnagyobbjára Márkus Lászlóra, akiről szintén tudni lehetett, hogy a saját neméhez vonzódik.
Gobbi Hilda hitt a színház erejében, hitt abban, hogy a színpadon valóban meg lehet váltani a világot. A II. világháború után sem volt rest fizikai munkát vállalni, hogy újjáépülhessen a Nemzeti Színház. De mindig is szívén viselte úgy a színinövendékek sorsát, mint a Jászai Mari Színészotthonban a magányos és idős színészekéét.
75 évesen hunyt el, és még betegen se volt hajlandó lemondani a cigarettáról és a mindekori konyakjáról. Hamvait egy vasládába helyezték, mellé pedig kívánságának megfelelően az Imperiál nevű versenyló patkóját, ezen kívül visegrádi villájának egy tégladarabját, és egy csomag fűmagot tettek. „Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő” – mondta a színésznő, aki talán soha nem volt otthon ebben a világban, mégis megtalálta benne azt a helyet, ami csak őt illeti az emberek emlékezetében.
KÉP FORRÁSA: PINTEREST
