Enikő megtántorodott, amikor a vizsgálat befejeződött. A nővér megfogta a karját, és lesegítette abból a szörnyűséges székből. Megkérdezte, kér-e vizet. Nem kért. Nem vizet akart volna, hanem az öt perccel ezelőtti reményt, annak biztos tudatát, hogy minden rendben lesz.
Az orvos annyit mondott, akadhat némi probléma a gyerekkel, mert nem kellően fejlődik Enikő testében. Már maga a kifejezés is rémisztően hangzott: nem kellően. Vajon miért? Mit tett ő, amiért a teste így reagál? Percenként születnek babák ezrével a világban, vajon az övé miért lesz beteg? Miben hibázott? Amióta megtudta, hogy terhes, még kólát sem ivott. Soha nem dohányzott, semmivel nem volt stresszesebb az élete, mint másoké.
Ez a 21. század, itt senki sem sétál a föld felett lebegve, gondtalanul. Mindenkinek van valami nyűgje, baja, nem lehet kivonulni a világból azzal, hogy nyugalomra vágyunk. Pontosabban megadatik ez pár embernek, de ő nem tartozott közéjük. Neki ebben a koszban, szennyezett levegőben, olykor mérgező munkahelyi légkörben kell helytállnia, és ezzel nem mond újat senkinek. Mások sem ragyognak a boldogságtól a nap minden percében. Kivéve, amikor ezt hazudják.
Miért vele történik meg ez?
Az orvos tanácstalanul széttárta a kezét, és annyit mondott, ha úgy gondolja, elvetetheti, még nem veszélyes.
Elvetetni…Ezt azt jelenti, hogy engedélyt ad valakinek, hogy megölje a magzatát? Anyja biztosan keresztet vetne, mert a sátán hangját hallaná szólni ennél a lehetőségnél. Mit fog szólni Tamás, hiszen alig várta már, hogy terhes legyen, és a Kistamás világra jöjjön. Hiába mondta neki, hogy az sem biztos, hogy fiú lesz, ő a cimboráival ünneplést rendezett. Egyik se mondta, hogy ne igyanak előre a medve bőrére, mert a mondásoknak már nincs foganatja ebben a felgyorsult, modern században.
Most pedig itt ült a váróban, miután a nővér kitessékelte és kérte, gondolkozzon el azokon, amit a doktor úr javasolt. A doktor úr jót akar, mondogatta, közben Enikő karját simogatta, aki ettől libabőrös lett.
Hosszú percekig lüktetett egy ér a halántékán, mire lenyugodott. Haza kell mennie, hogy megbeszéljék, mi legyen. El kell mondania férjének, hogy tökéletesnek hitt magzatuk közel sem lesz az. Vajon kiabálni fog? Vagy sírni? Esetleg önmagát hibáztatja? Millió kérdés merült fel benne, és ezek a kérdések majd szétfeszítették az agyát.
Egy ilyen napon a napnak sem lett volna szabad sütnie, de az fenn ragyogott a kékebbnél kékebb égen, és ő arra gondolt, hányszor nem törődött vele. Most azonban, ha lehetett volna, leátkozta volna az égboltról. Ha anyja megtudja a hírt, biztosan sopánkodni és jajongani fog órákon keresztül.
Beült a kék Mondeoba és gázt adott. A kocsi elégedetten, mint egy jóllakott csecsemő, felberregett, előző nap jött ki a szervizből, tökéletes volt. Tökéletesebb, mint az, aki vezette. Vagy, aki a vezető hasában nem fejlődött kellően…
Enikő szeme fokozatosan elhomályosult és nagy erővel sírni kezdett. Kikapcsolta a gyújtást, majd zokogott egy ideig a kormányra borulva. A kék ég és a napsütés nem adott neki vigaszt, hiába mondta volna, hogy jönnek jobb pillanatok is.
Már nem emlékezett rá, hogy jutott haza. Nem ment be dolgozni, beteget jelentett, ami félig-meddig igaz is volt. Volt benne valaki, aki beteg volt. Milyen abszurd és nevetséges, hogy egy ember testében növekszik egy másik élet, ami nem hibátlan? Miért nem az? Annak kell lennie! Ezt sorolta magában, amikor megállt a járda szélénél, és meg is padkázta. A szentségit, még ez is, jajdult fel. Tamás nem lesz boldog. Ismerte őt. Ha jókedvű volt, akkor túlságosan is az volt, ha meg nem, akkor épp az ellenkezője által esett búskomorságba. Nála nem volt középút. Semmit nem csinált mértékkel. Pár éve ez még nem zavarta, talán mert ő is éretlenebb volt, de a harmincas éveinek elején már érettebben kellett viselkednie, gondolta sokszor.
Tamás nem volt otthon, ami nem volt meglepő, hiszen tizenegy is alig múlt. Benyitott a jól ismert kapun, felment a két lépcsőn, ahol az egyik mindig inogott, és belépett a házuk ajtaján. Állott levegő volt odabenn, ezért azonnal ablakot nyitott. Ledobta táskáját az előszoba szekrényére. A rátörő hányinger a fürdőbe kergette.
A baba él és jelez, ez járt a fejében. A teste működik, az orvos tévedett. Nincs itt semmi baj. Számtalanszor előfordult már, hogy a műszerek és az emberek tévedtek. Megmosta az arcát, kisimította szeméből fekete tincseit, és mély levegőt vett. Úgy döntött, ünnepi ebédet főz. Legyen csak húsleves, petrezselymes krumpli és szezámmagos csirke. Ezeket szereti legjobban a férje. És majd evés közben megmondja neki, hogy ő nem veteti el a kicsit. Megvárja, amíg világra jön, mert bárki tévedhet., be fogja bizonyítani. A babájukkal minden rendben lesz. Ha meg nem, akkor is szeretni fogja. Hús a húsából, vér a véréből. Nem adja az enyészetnek. Ki tudja, mi történik azokkal a magzatokkal, akiket nem engednek megszületni? Ezen még soha nem gondolkozott, de most, krumpli pucolás közben beleborzongott.
Feltette főni a burgonyát, majd bepanírozta a húst. Nem külön lisztben tojásban, hanem ahogy anyósától tanulta, egyenesen a lisztes tojásba tette, majd a zsemlemorzsás-szezámos keverékbe.
A lakásban csend volt, nem kapcsolta be a rádiót sem, csak a kinti zajok zavarták meg gondolkodását, de épp csak annyira, amennyire muszáj volt. Már nem szorongatta sírás a torkát, maximum a félelem, hogy mit szól férje a döntéséhez. Nem akarta kizárni őt, de mégiscsak az ő testében élt valaki, akit majd ő fog világra hozni. Mégiscsak az ő kicsikéje kilenc hónapon át. A férfiak ezt nem érthetik.
Kinézett az ablakon és látta, hogy Tamás milyen gyanútlanul parkol le a ház előtt a húszéves autójával, amit csak munkába menet használt. Majd vesznek jobbat jövőre, mondogatta, aztán maradt a kis Suzuki. Még jó, hogy nem hívta fel telefonon, mert nehéz lett volna bármit mondania. Munka közben azonban nem zavarhatta, így ez esetben hasznos volt a köztük lévő információáramlás szüneteltetése.
– Hahó, asszonyka! – kiáltotta a küszöbön. Ivott, gondolta Enikő. Megint és újra, mert egy-két sör nála nem számított.
– Kész az ebéd! A húsleves még nem, de az jó lesz vacsorára is.
– Ejha! Mi ez a finom fogadtatás? – kérdezte a férfi és csillogó szemmel elkapta Enikő derekát.
– Nyugi, nyugi! Moss kezet és elmondom!
Enikő elmosolyodott, és az járt a fejében, hogy talán nem baj, hogy süt a nap. Hadd süssön, lehet még jó az élet akkor is, ha nekik bajuk van. Ez a gondolat felvillanyozta.
Tamás megnyalta a száját és asszonyára pillantott. Látta, hogy kicsit feszült, de mindig az volt, amikor orvosnál járt.
– Na, halljam! Mikor érkezik pontosan a trónörökös? Mit mondott a méltóságos doktor úr egy vagyonért?
Enikő megfordult kezében a krumplival, és egy pillanatig nem válaszolt. Ez a pillanat olyan hosszú volt, hogy Tamás kezében megállt a kés.
– Szerinte nincs minden rendben…– mondta végül remegő hangon.
– Ezt hogy érted?
– Nem biztos, hogy egészséges lesz…
Tamás arca megnyúlt. Szeme kitágult és nem szólalt meg.
– Azt mondta, van esélye, hogy Down-kóros lesz.
A férfi penge vékony szája megkötött, mint a beton. Látszott rajta, hogy képtelen bármit kinyögni.
– Majomfejű lesz a gyerekem? – kérdezte minden indulat nélkül.
Enikő szeme megtelt könnyel. Egy felhőn át nézte a férfit, és megrázta a fejét.
– Nem lesz. Én tudom. A vizsgálatok tévesek.
A férfi letette a kést és keserűen elvigyorodott.
– Tévesek? Te mikor lettél ilyen okos? Ha az orvos azt mondta, akkor az lesz…Nekem nem kell olyan gyerek!
– Tamás! Ő is a mi gyerekünk lesz!
A férfi megpróbált uralkodni magán. Nem ordított, de a kín mintát rajzolt a szeme köré.
– Nem! Nekem olyan nem kell. Én nem szégyenkezem egy idióta miatt!
– Megtartom. – A nő szava olyan volt, mint a mennydörgés.
Tamás hosszan Enikőre nézett, és azt hitte, rosszul hall. Mereven bámulta, és elöntötte a düh. Ekkor már kiabált.
– Nem tarthatod meg! Megtiltom! Én nem nevelek egy olyat! Megértetted?
Enikő lerogyott a székre és halálos nyugalommal nézte összezuhant férjét.
– Bármi lesz is, én nem vetetem el. Ezt fogd fel. Én bízom benne, hogy a diagnózis téves. Ha meg nem, akkor se pusztítom el…
Tamás szemében haraggal és valami ismeretlen megvetéssel felállt.
– Hát nem érted? Mit mondanának mások? Hogy néznének ránk? Szerinted, anyád boldog lesz? No, meg az enyém?
– Megtartom – hangzott a válasz újra. Azzal felpattant és kirohant a vécébe hányni.
A férfi fogta a slusszkulcsot és úgy vágta be maga után a bejárati ajtót, hogy a fal beleremegett, ahogy Enikő is két öklendezés között.
Kép forrása: Pinterest
