A napokban szörnyű tragédia történt Nyíregyházán. Meghalt egy 13 éves lány. Nem kislány, ahogy a média mondogatja ilyenkor, de nem is felnőtt, hiszen épp csak kamaszodott. Pontosan olyan volt, mint a többi: tele élettel, valószínűleg mindent jobban tudott az őt körülvevő felnőtteknél, és másra se vágyott, mintha barátaival nevessen. És természetesen telefonozott, ahogy mindig mindegyik.
Egyszerűen felfoghatatlan lett a világ a mobilok és a net megjelenése óta. Minden figyelmeztetés, tanulmány hiábavaló, hiszen már a babakocsiban ülők kezében is láthatunk telefont, de ez mintha senkit nem zavarna. A világ változik, és kevés változás volt népszerű a kezdet kezdetén. De beszélhetünk a vonatok, a repülők, a televízió megjelenéséről, a műszempillákról, a műmellekről, szinte bármiről, de egy se okozott még akkora kárt, mint a mobil. Nem az eszközzel van baj, hanem azzal, hogy nem tudjuk használni. Nem akarjuk jól használni. Képtelenek vagyunk nélküle élni, és azt se bánjuk, ha elveszi az időnket. Márpedig elveszi a gyerekeinktől, a párunktól, a barátainktól, mert lemondunk a nemlétező miatt a létezőről. Háttérbe szorítjuk az érzéseinket, a való világ látványát, az érintést, a mosolyt csak azért, hogy egy eszköz hatalmában maradhassunk, amelyben millió hamis információ van, és olyan világot nyit meg, ami nem is létezik, de legalábbis elérhetetlen. Tulajdonképpen semmit nem tehetünk, mert a telefont bámulja az autót vezető sofőr, ahogy a kamionos és a buszsofőr is. De játszik az utas, a portás, vagy aki várakozik, unatkozik. A fiatalok nem akarnak kimozdulni a szobájukból, mert odabent megvan minden, amire vágynak.
Félelmetes, hogy magunkra szabadítottunk egy szörnyet, ami legyőz bennünket. Meghalt egy lány, aki még a fürdés alatt is kommunikálni akart. Nem élvezni a habokat, gondolkodni, ábrándozni, vágyakozni, hanem csetelni egy másik lánnyal, miközben töltötte a telefonját. Biztosan tudta, hogy az áram életveszélyes, ha vízzel találkozik. Nem egyszer hallhatta, mégse fogadta meg a figyelmeztetést. Anélkül, hogy ítélkeznénk vagy hibáztatnánk bárkit, ki lehet mondani, hogy a fennálló helyzetért nem a gyerekek a hibásak. Mi, felnőttek rontottunk el mindent, mert nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, mi hagyjuk, hogy a nyugalom és csend elérése érdekében a vezeték nélküli készüléken lógjanak. Mi, felnőttek nyomjuk a kezébe, hadd játsszon, hadd nézze evés közben, mert csak úgy marad nyugton. Ma már tényleg nem lehet azt mondani, hogy tedd le, ne vedd elő, ha eszünk, ha beszélgetünk, ha fürdesz? Úgy tűnik, minden hiába. Történhet millió közlekedési baleset, mert a sofőr épp üzenetet írt, halhat meg egy kamasz, aki még nem rendelkezik elég felelősséggel, papolhat a szakemberek hada arról, hogy tönkremegy a gyerekek idegrendszere, hiába minden.
Mi, felnőttek, szülők, nem konfrontálódunk, mert gyávák és kényelmesek vagyunk, hiszen mi magunk se teszünk mást, mint nyomkodjuk azt a vackot. Pontosabban simogatjuk, szeretgetjük, és kincsként visszük magunkkal a klotyóra is. Ezek után mit várunk? Szabad hibáztatni a mai generációt, amelyik beleszületik? Védjük a lépcsőn attól, hogy elessen, hogy ne égesse meg magát, hogy ne csípje oda a fiók az ujját, visszük ezer különórára, sportra, de ezzel együtt szabadon hagyjuk a virtuális térben. Arról mesélünk neki, hogy nem szabad elmenni idegennel, még akkor se, ha kutyája van, de az, hogy ki hogyan alázza, bántja, csábítja vagy becsmérli a neten, előttünk nagyrészt titok. Állunk kétségbeesve, mert öngyilkos akart lenni, mert vonat elé lépett, mert savat ivott, gyógyszert szedett be, és azt kérdezzük, miért?
Hogy juthattunk el odáig, hogy magukra hagyjuk gyerekeinket? Miféle félelem és bizonytalanság uralkodik ma a világban, hogy nem merünk szabályokat hozni és betartatni? Miért nem ülünk le játszani és beszélgetni akkor is, ha a gyerek nagyobb lesz? Mert leráz? Mert ciki? Szomorú, hogy hagytuk elfajulni ezt a világot, hogy a család már egy normális étkezést se tud végigcsinálni, mert minden hívást fel kell venni, és minden semmitmondó üzenetre válaszolni kell.
A kamaszok véresen komolyan gyilkolják egymás lelkét. (Nem vetted fel, nem vagy a barátom, ha nem válaszolsz azonnal, lúzer vagy, ha nem szólsz be a szüleidnek, szánalmas vagy, nincs menő cuccod, véged van, tíz percig nem vagy elérhető, akkor húzz a francba!) Az ÉN világa lerombol minden értéket, de a boomer, az X generáció nem érti, csak hümmög. Elrontottuk.
És ez, amit most rosszul csinálunk, később még durvább dolgokat fog eredményezni. Már most nem érték a munka, a pontosság, a felelősség. Csak jöjjön a pénz, a könnyen megszerezhető eredmények, hazudjunk jó jegyeket, örömöt, boldogságot. Maradjunk mindig fiatalok, a nevetés, ha hamis is, jobb, mint szomorúnak lenni, és fessük a feketét színesre, de ha nem megy, fogjuk rá, hogy a másik téved.
Meghalt egy lány, nagyon nagy fájdalom maradt utána. Tanulnunk kell(ene) belőle, hogy nem történjenek hasonlók. Ki legyen az okos és bölcs, ha nem a felnőtt, aki átment már pár viharon!?
Térjünk már észre, ameddig egy hajszálnyi remény is maradt!
Kép forrás: Pinterest
