Várt. Mindig csak várt. És mindig lecsúszott a jó dolgokról. A nagymamája nevelte fel. Felnőttként kezdett el újra találkozni az anyjával, aki közben egészen szépen rendezte az életét… mire átbeszélték a külön töltött évtizedek sötét fájdalmait, miértjeit, és már egészen közel kerültek egymáshoz, az anyja hirtelen meghalt. De hasonlóan csúszott le a jól fizető melókról és a szép jövőt ígérő szerelmekről is. A cég csődbe ment, a lány meg férjhez.
Csődtömegnek érezte magát, de elhatározta, hogy nem hagyja, hogy eltapossák az égiek, a sors, vagy az univerzum – mindegy, minek nevezzük, nem hitt ő egyikben sem. Berendezkedett egy magányos, középszerű, de legalább biztonságos életre. Ápolta a nagymamáját, elvégezte a munkáját, és még a helyi idősotthonban is vállalt egy kis kertészkedést. Persze, ingyen.
Anikóval épp az öregek között futott össze: a nő szállította az ebédet nap mint nap az otthonba. A diófa alatti cigizésből elhúzódó kávézgatások lettek, a randikból meg esetlen, de feltöltő szexelések. A nőnek pont jó volt a szerény kis házrész, be is költözött hozzá hamar. A baba érkezését későn vették észre – még jó, mert nem egyezett a véleményük az abortuszról, amit Anikó még akkor is erőltetett, amikor a pici élet megmozdult benne.
Az első hetekben a baba legkisebb rezdülésére is felébredt, és megtett mindent, hogy anya és magzata zavartalanul csiszolódhasson össze. De Anikónak ez nem ment. Minden érzelem, finomság, nőiség lepattant róla. Mire kitavaszodott, készen is volt a nagy tervvel: az anyaság kihívásai helyett ő inkább külföldön próbál szerencsét.
A fél éves státuszra már egyedül vitte a kislányt a védőnőhöz: Anikó egy nappal korábban lépett le. Már megint lecsúszott valamiről… a családról, amire annyira vágyott. A keserűség fojtogatta, miközben a tápszerrel bíbelődött a sötét, de tiszta konyhában. Aztán, ahogy a mohón cuppogó, puha babájában gyönyörködött, elöntötte valami bizonyosság… arról, hogy ő mostantól fogva mindig apa lesz, és a karjaiban pihen az az ajándék, amelyről nem csúszott, nem csúszhat le…
Élete első áldása, amely nem késett és nem sietett. Épp időben jött.
