„– Akkor ez a döntés végleges?
– Biztos vagyok benne… Lehet, hogy Marci el lesz keseredve, de valamiért azt érzem, titkol valamit előlem.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Gyorsan elszáll az idő, visszakísérem Líviát a kocsijához. Búcsúzóul megint megölel és kéri, hogy kívánjak neki sok szerencsét és erőt. Megígérem. Mi mást kívánhatnék? Marci vajon mit fog szólni, ha kiderül, hogy belezúgtam a menyasszonyába? Rámegy a barátságunk? Még az is kérdéses, hogy Lívia mit fog szólni.
Elmegyek a tisztítóba és útközben veszek egy ostoba alapozót. A drogériában furcsán néz rám egy öreglány, de rájövök, hogy nem a krém miatt, hanem a fejemet bámulja.
– Mindig csak a bunyó! – jegyzi meg félhangosan. Erőltetetten nevetek.
– Tudja, a nők… – mondom, erre ellágyul a tekintete.
– Azokért sem éri meg mindig – jegyzi meg bölcsen. Ez a nap aranymondása. Megjegyzem.
Ahogy a kocsimhoz ballagok, megtorpanok, nem hiszek a szememnek. Pontosan tudom, hogy nem nagy ez a város, de a véletlen találkozások sora lassan kiborít. Az nem lehet, hogy lépten-nyomon ismerőssel találkozzak.
Eszter meg az a bunyós Albert. Természetesen eszem ágában sincs köszönni nekik, és bízom benne, hogy nem vesznek észre. Tévedek. A nő úgy integet, mintha már nem akarna eltitkolni.
– Márk! Kérem, álljon meg!
Nem szívesen, de megállok. Fikarcnyi kedvem sincs beszélni vele, de nem tehetem meg, hogy lekoptatom. Ennél korrektebb vagyok.
– Üdvözlöm! – mondom.
Eszter vigyorog, mint a vadalma.
– Hadd mutassam be a vőlegényem! – mondja. – Bár már találkoztak.
– Igen, közelről – közlöm, és megtapogatom az orrom.
– Albert, gyere! – invitálja erőszakosan a férfit. Ő rám néz, és nem tudja eldönteni, hogy elviseljen-e vagy sem. Aztán előveszi jó modorát.
– Elnézést kérek – közli. Annyira meglep, hogy ezt mondja, hogy szó nélkül maradok. Mi a fene történt azzal a férfival, aki alig pár napja le akart dózerolni a föld színéről?
– Már mindegy – felelem.
– Elmondtam ám mindent az én drágámnak – fuvolázza Eszter bájos hangon. – Megbeszéltük, hogy tiszta lappal indulunk, és nem lesznek rejtett hazugságaink. Így bevallottam magát. Ugye, nem baj?
– Ha úgy látta jónak…
– Maga mindig nagyon kedves. Remélem, jobban van az orra! Már nem is feltűnő.
– Azt azért nem mondanám, de borítsunk fátylat a múltra. És most el is köszönnék, mert sietek.
– Persze, persze – mondja gyorsan.
– És bocsánat, hogy elfelejtettem gratulálni – fordulok Albert felé, aki továbbra is gyanúsan méreget.
Megköszöni, de kedvelni nem fog, ebben biztos vagyok.
Na, ez az ügy is lezáródott. Kíváncsi vagyok, meddig tart majd Eszter új házassága. Két-három évnél többet nem jósolok neki.
Megfordulok és elindulok az ellenkező irányba. A kocsimon egy piros csomag éktelenkedik. Elfelejtettem a parkolóórát, és már kapom is a büntetést. Ha Eszter nem szólít meg, ez nem következik be. Szentségelek egyet, majd a hátsó ülésre hajítom az alapozót.
Otthon összeütök egy gyors lecsót és eldöntöm, hogy megint belemélyedek a sorozatomba. Észrevétlenül a harmadik résznél tartok, amikor csengetnek.
Fintorogva feltápászkodom és nincs kétségem afelől, hogy meghívás és előzetes egyeztetés nélkül egyetlen ember esik csak be hozzám: Marci
– Nem hiszem el, hogy megint te vagy! – mondom nem túl kedvesen. Észre se veszi a barátságtalan hangnemet.
Kérés nélkül befurakszik mellettem.
– Tönkrement az életem – mondja és lerogy a fotelba.
– Melyik nő dobott? Vagy mindkettő? – kérdem.
Kezébe temeti az arcát és hallgat.
– Mondd már! És ne várd, hogy megint leihatod magad nálam.
Felnéz.
– Brigitte megtudta, hogy Lívia létezik. De nem bánja, mert ő van előnyben, hisz terhes. Legalábbis ezt mondja. Persze, azt nem sejti, hogy eljegyeztem a másikat.
– Szar ügy! De nem ezt akartad? Én már nem tudok eligazodni rajtad.
– Lívia megjelent váratlanul. Gondolhatod… Brigitte fel sem volt öltözve, amikor belépett. Volt kulcsa, de eddig nem használta.
– Nagy jelenet volt? Kiabált? Sírt?
Marci sóhajt.
– Nem, és ez benne a legrosszabb. Ha bőg és tör-zúz, megértem. De hidegen és kimérten közölte, hogy nem szeret. Még annyi tisztesség is volt benne, hogy nem vágta a fejemhez a gyűrűt.
– Haver, most megeheted, amit főztél…
– Azt mondta, nem szeret. Azt hitte, hogy jó ötlet a házasság, de már tudja, hogy nem. Javasolta, hogy vegyem el Brigittét szélvész gyorsan mielőtt megszületik a gyerek.
– És?
– Mit és? Csak álltam és bámultam rá. Ilyen nyomorult helyzetben sose voltam még.
– Na, látod, ezt elhiszem.
– Kérdeztem, leül-e, akar-e beszélgetni később, de közölte, hogy nincs miről beszélgetnünk. Az a legfurcsább, hogy szinte meg se lepődött.
– Tudod, hogy a nőknek szenzoraik vannak… Biztosan megérzett valamit.
– És pár napja miért nem érzett meg? Miért ma? Miért állított be csak úgy?
– Erre nem tudok válaszolni.
Rám néz. Szemében kétségbeesés ül.
– Szerintem, neki is van valakije. Különben miért lett volna ennyire nyugodt?
– Lehet, hogy nem az a hisztizős fajta.
Legyint.
– Minden nő hisztizős és kiborulós. Főleg, ha meglátja, hogy a vőlegénye másnak csinált gyereket.
– Ebben lehet némi igazság – helyeslek. – Most végül mi a baj? Nem értelek! Sokkal szerencsésebben megúsztad, mint gondoltad. Egy tányért se törtek szét a fejeden.
– Én mégiscsak szeretem Líviát – nyögi ki.
– Te idióta vagy! – mondom haragosan.
– Az vagyok. Szerinted van esélyem visszaszerezni őt?
Hallgatok.
– Kérsz inni valamit? Nem whiskyt…
– Kóla jó lesz. – Tördeli a kezét, és látom, hogy valóban ki van akadva. Szinte megsajnálom.
– Te nem Líviát szereted, hanem a helyzetet utálod, hogy ő mondta ki a szakítást.
Kimegyek a konyhába és hozok két jéghideg italt. Leteszem elé és várok. Közben a film fele lemegy, mert elfelejtettem leállítani.
Előző rész
Következő rész:
Just a gigolo – 18. rész – A munka és egyéb kellemetlenségek
fotó: Pinterest
