Ez az év minden furcsaságával együtt életem legjobb évének mondható. Kezdetben nem tűnt annak. Minden, ami történt felfogható egy alapos rendrakásnak is. Nem akarok filozofálgatni, de van, amikor egy felső rendező fenékbe rúgja az embereket és elkezdi a bábukat jó irányba terelni. Nálunk is ez történt.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Egy éve nyáron, amikor azt hittem, minden megváltozik az életemben, nem történt semmi. Pontosabban történt, csak nem láttam a történések mögé.
Na, de ne ugráljak, inkább kezdem onnan, ahonnét egyáltalán tudom, mi történt.
Marci eltűnt, két hétig nem tudtam felőle. Írt egy üzenetet, hogy nyugodjak meg, csak elment nagyon vidékre, valami Vas megyei tanyára, és egyedül akar lenni. Azt mondta, ott még térerő sincs. Elfogadtam a döntését, jogos volt. Tényleg rendeznie kellett önmagában mindent.
Az én életem visszazökkent a régi kerékvágásba. Sorra jöttek a munkák, és végül megjött az, amire először nemet mondtam. Unalmasnak és egyszerűnek tűnt, aztán kiderült róla, hogy közel sem az.
Lívia sem keresett, én sem őt, amiben volt valami jó is, mert tudtam, hogy, ha nagy baj lenne, elérne. Valószínűleg ő is így gondolta. Hiába vágyakoztam utána, nem akartam belekavarni tisztuló mindennapjaiba. De a már említett nagy sakkjátékos, nevezzük Sorsnak, úgy döntött, ideje a kettőnk ügyét megbolygatni.
Nem volt semmi különös a találkozásunkban, fél évvel később megláttam egy plázában. Messziről kiszúrtam a mozgólépcsőn és odaléptem hozzá. A tekintetét sose felejtem el. Iszonyúan megörült nekem. Nem titkoltan, nem játszmázva. Ezt nem lehetett eljátszani. Persze nem hagytam, hogy futólag ejtsünk csak pár szót, ezért beültünk meginni valamit. Az a beszélgetés háromórás volt, és utána úgy álltunk fel, hogy szinte minden a helyére rázódott.
Ő az a nő, akinél nem köntörfalaztam. Miután elmesélte, hogy jól van, a Marci-ügyet kiheverte, és tud az egészen nevetni, megmondtam neki, hogy nem volt nekem közömbös. Meg se lepődött. Tudta. Díjazta, hogy visszafogott voltam, és azt is, hogy nem mentünk bele akkor egy szánalmas kalandba. Viszont nem feledkezett meg rólam. Ahogy én se róla. Csak vártunk egymástól függetlenül, mintha azt remélnénk, hogy az idő múlásával felvállalhatjuk az érzéseinket. Így lett. Attól a beszélgetéstől kezdve gyakorlatilag együtt vagyunk.
Nem kellett egymásnak hazudnunk, és ettől nem lett kevésbé szenvedélyes és izgalmas a kapcsolatunk. Ez azért sem szokványos, mert a munkám során millió hazugságban van részem, amely annyira természetes, hogy a benne részvevők észre sem veszik.
Beszélgettünk a munkámról is. Nem hazudtam neki. Hallhatta a hangomon, mert bólogatott, és azt felelte, ő úgy gondolja, hogy habár nem szokványos, amit csinálok, bizalom nélkül frászt sem ér a kapcsolatunk. Ezért a mondatáért azonnal imádtam. Pontosan tudom, hogy nem ámította magát, hitt bennem és nekem. Ez pedig ritka kiváltság a mai világban.
Három hónappal később azonban ez is megváltozott. Szinte egyszerre azzal, hogy Marci jelentkezett. Ez elsőre nem tűnt túl jónak, mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégis volt abban valami visszás, hogy a volt barátnőjébe szerettem bele.
Időközben megszületett a lánya. Julia nevet kapta. Amikor kiment hozzá Belgiumba, és meglátta, eldőlt minden. Azt mondta, vannak nők, akik valóban megváltoztatják az ember életét. És az övét azonnal, ahogy találkozott vele. Így kinn maradt.
Brigittével óvatosan közelednek egymáshoz, igyekszik elfeledtetni vele minden bántást. Nem laknak együtt, de bármikor mehet a lányához, ami napi szinten meg is tesz. Az biztos, hogy a kislány az ujja köré csavarta. Elmondta, hogy nem tervez előre, hagyja, hogy kialakuljanak a dolgok. Már nem bánja az egészet, mert a kislánya minden pillanatért kárpótolja. Azt is közölte, hogy szüksége volt pár pofonra, hogy észre térjen, de ott a tanyán, hónapokig egyedül, ráébredt, hogy mekkora barom volt.
Nem helyeseltem, semmi szükség nem volt rá. Megkérdezte, tudok-e valamit Líviáról. Nem meri felhívni, de bízik benne, hogy jól alakult a sorsa. Az volt az a pillanat, amikor nem lehetett mellébeszélni. Mondtam neki, hogy tudok, és jól van. Megkönnyebbült. Vettem egy nagy levegőt, hogy belefogjak, amikor ezt kérdezte:
– Együtt vagytok?
Majd kiesett a kezemből a telefon.
– Igen – válaszoltam zavartan. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam könnyedén odalökni neki, elvégre mégiscsak a barátom. – Honnan tudtad?
– Márk, lehet, hogy úgy tűnik, akkortájt egy idióta voltam, ami igaz is, de vak nem.
– Értem. Bár azt hittem…
– Cimbora, nemcsak a nőknek vannak szenzorai… Láttam, amit láttam. De hidd el, nem zavar. Akkor bántott volna, de most más lett a fontos. Itt a lányom és te el sem tudod képzelni, hogy mennyire lehet szeretni egy visítós kis szörnyeteget.
Fellélegeztem.
– Egyelőre nehezen. Apád?
– Nem mondom, hogy elsőre repesett az örömtől, de belenyugodott, hogy van egy távoli unokája. Pár héten belül iderepül. Az is egy érdekes pillanat lesz…
– Akkor most jó minden?
– Igen. Azt hiszem… Amennyire elrontottam a dolgokat, annyira rendbe is hoztam. Bizonyos fokig.
Ezzel le is zártuk a beszélgetést. Lívia ekkor lépett ki fürdőből. Törülköző volt a hajára csavarva és más semmi nem volt rajta. Meg kell állapítanom, hogy tökéletes.
– Ne haragudj, de hallottam pár szót – mondta kedvesen. – És nagyon örülök, hogy Marci végre boldognak tűnik.
– Én is – mondom meggyőződéssel.
Átölelem és megcsókolom. Nedves hajába szagolok és megnyugszom.
– Mennem kell lassan – súgom, és a fülébe harapok.
Feljajdul, de nevet.
Igen, az új munka. Tulajdonképpen ez most stabil. Nem lehet beskatulyázni, mert asszisztens, titkár, programszervező és időnként kísérő lettem egy hölgy mellett. A kísérő, most nem az a fajta, aki más szolgáltatásokat is teljesít.
Mariann nagyon gazdag, szeszélyes, de velem szemben korrekt. A családja azonban folyton támadja. A gyerekei a pénzét akarják. Most mellette dolgozom rugalmas időbeosztásban, ami nagyon megfelel nekem. A fizetésem sem mindennapi, ahogy a munkaidőm sem. Hol napokig semmi, máskor meg egyfolytában tizenhat óra. Egyelőre bírom. Lívia sem ellenzi, ami komoly támasz nekem.
Ő is sokat dolgozik, de abban megegyeztünk, hogy minőségi időt töltünk együtt. És ebben az időben senki másra nem figyelünk, csak kettőnkre. Egyelőre működik.
Ő az a nő, akire vágytam. Nem mondom, hogy vártam, mert az nem lenne igaz, nem hittem benne, hogy létezik.
Egyikünk sem kérdezgeti, hogyan tovább, mert az életünk így kerek. Ha vele vagyok, akkor nyugalom van bennem és együtt teljes a mi közös sorsunk. Nem akarok most se többet, se kevesebbet. Hogy később mi lesz, nem tudom. Szeretem őt és ez elég.
VÉGE
fotó: Pinterest
