Nóri hétéves és minden reggel félve ébredt. Nem azért, mert iskolába kellett mennie, hanem mert át kellett mennie a konyhán. Nem tudta kikerülni, a lakás kicsi volt, egyszerű és zsúfolt. Anyja mindig ott ült egy összetákolt hokedlin, amit az egyik lomtalanításkor hozott haza, kezében cigarettával. Haja kócos volt, kávéja forró és éles pillantásával szinte felöklelte. Úgy hitte, ha elég kemény, Nóri majd ember lesz, és nem egy puhány szar.
Azon a keddi reggelen sem volt semmi új abban, ahogy rátámadt. A konyha úszott a füstben, az asszony fél lábát maga alá húzva, mereven bámult rá:
– Már megint, hogy nézel ki? – mordult rá keserűen. – A ruhád meg magad! Komolyan mondom, szégyen, hogy az én gyerekem vagy. Ízlésed nincs, pedig lett volna kitől örökölnöd. – Ezzel egykori önmagára célzott.
A kislány lehajtotta fejét, Pulcsija tiszta volt, a haját ő maga fonta be, megtanulta, mert anyja nem ért rá soha. Mégis mindig talált benne valami hibát. Minden egyes reggel úgy érezte, nem több, mint egy kavics anyja cipőjében. Bosszantó és felesleges.
– Mondd, te miért nem tudsz normális lenni, mint a többi kislány? Vegyél fel nadrágot, szoknyában nem jár senki! Mások a te korodban okosak, ügyesek, és nem ilyen sírósak, mint te! Sose lesz belőled semmi, ha így folytatod!
Nóri szeme megtelt könnyel, de szaporán visszanyelte őket. A sírás a gyengeség jele anyja szerint. Ha meglátta volna, ordítani kezd, ezért megfordult, és visszament a szobájába nadrágot venni. Pár perccel később már kint voltak az utcán. Egymás mellett mentek, de nem beszélgettek. Nóri a földet bámulta, a tócsákat, és igyekezett kikerülni a csigákat. Az jutott eszébe, hogy megint nem csomagolt magának tízórait, és az innivalója is a konyhaasztalon maradt. Tudta, hogy nem szólhat, mert kiabálás lenne a vége. Az asszony, aki addigra már megfésülködött, a telefonját nyomogatta. A sarkon elváltak, onnan csak ötven méterre volt a suli, Nóri egyedül is odatalált. Ahogy mindig.
Aznap Lilla születésnapja volt, kekszet és gumicukrot hozott. Ennek most nagyon örült. Legszívesebben kért volna még párat, de nem mert, pedig a kislány kínálta a felesleget. Inkább éhes maradt.
Rajzórán, amit annyira szeretett, magukat rajzolta le. Egy anyukát a kislányával, de ők fogták egymás kezét. A tanító néni megdicsérte és annyit mondott, hogy tehetséges, mert kevesen tudnának ilyen szépen embert rajzolni. Fát és virágot sokan, de embert…Az komoly tudás. Elpirult és jókedve lett. Biztos volt benne, hogy majd anyja is meglátja benne a komoly tudást. Hiszen még napfény is begagyogta a munkáját…Talán ma, talán egyszer végre megdicséri.
Haza egyedül járt. Az asszony már a mosogató előtt csörömpölt, és szájában ott lógott az elmaradhatatlan cigaretta. A kislány letette a táskát, pillantása az asztalon felejtett kulacsára esett, majd félénken megszólalt.
– Nézd, anya! Ezt neked csináltam!
A nő fél szemmel rápillantott, megvonta a vállát, és mosogatott tovább.
– Mi ez? – kérdezte türelmetlenül. – Ez lenne egy rajz?
– A tanító néni szerint tehetséges vagyok…
Az anya gúnyosan felnevetett. Még a háta is sütött a megvetéstől.
– Tényleg? Ezzel csak kinevetteted magad! Te szerencsétlen! Jobb lenne, ha nem rajzolgatnál hülyeségeket, hanem tanulnál. Sose lesz belőled művész, de más se, ha így haladsz!
Azzal hirtelen megfordult és kikapta a kislány kezéből a rajzot. Az asztalra dobta, a kiömlött tejfoltba, amely azonnal felzabálta a képet. Nóri nézte és szája remegni kezdett. Most nem tudta elfojtani könnyeit. Anyja egy mozdulattal tönkretette a munkáját, és egy kedves szava nem volt hozzá. Meg se próbálta.
– Most mit bőgsz! Menj a szobádba! Ha másra nem vagy jó, legalább ne lábatlankodj itt!
Nóri magára csukta az ajtót, és leült az ágyára. A rajza elázott, abba nem tudott kapaszkodni, csak a párnája sarkába, amit magához szorított, mint egy pajzsot. Próbált magyarázatot találni, megérteni, miért történik ez vele, mert érezte, hogy anyja valamiért bántja, aminek nem látta az okát. Nem szereti, pedig nem csinál rosszat, mint Bence vagy Mira, akik folyton verekednek. Szigorú vele, mintha szavai végén tőr lenne. Minden nap letör valamit az ő szeretetéből, egy morzsát, egy szeletet, ami elhull, és sosem találja meg többé.
Bebújt a paplan alá, és halkan suttogta: apa is elment, ő se akart. De ez egyszer majd nem fog fájni. Senkinek se fog fájni…
Magára húzta a paplant és a jó melegben kis híján elaludt. Arra riadt fel, hogy anyja hívja: kész a vacsora. Érezte az illatát. Kolbászos rántotta. Nem szerette, de most éhes volt. Feltápászkodott, megigazította fürtjeit, és lassan elindult a konyha felé. Ekkor vette észre, hogy pólóján csokifolt van. Gyomra összeugrott, és hirtelen nem tudta, kicserélje-e vagy remélje, nem veszik észre. Utóbbi mellett döntött. A nő intett, hogy üljön le, ő maga pedig letelepedett a hokedlire, és a telefonját nyomogatva megmarkolta a villáját.
– Egyél! – szólt rá anélkül, ahogy alaposan megnézte volna.
A kislány nagy levegőt vett, és tört egy darabot a kenyérből, amivel le akarta erőltetni a tojást. A tojást, ami egy tyúkban volt. Kis híján felfordult a gyomra, de tovább evett szótlanul. Csend volt. Üres némaság.
Jobb így mindkettőjüknek, gondolta, és látta, amint anyja a telefonjára mosolyog.
Kép forrása: Pinterest
