Meggyújtom a gyertyákat, ahogy minden évben kétszer. Egyszer azon a napon, amikor valóban elveszítettem őket, és egyszer Halottak napján. Ketten voltak, és én nem akarom elfelejteni őket. Nem volt arcuk, testük is alig, de volt lelkük, és ezek a lelkek bennem éltek. Egy rózsaszín és egy kék gyertya. Sokszor álmodom róluk, mert ők az én kicsiny részeim, és bárki bármit mond, éltek, lélegeztek, aztán elmentek. Sose tudom meg, miért nem maradhattak itt a Földön, miért nem az én testem és az én családom választották, de nincs bennem semmiféle szemrehányás. Nekik ennyi adatott meg, és nekem is ennyi velük.
Ha egy nő teste reagálni kezd egy férfiéra, és ez nem egy gyönyörű szerelmes folyamba torkollik, akkor alakulhat minden úgy, hogy megfoganjon egy élet. Olyan parányi és semmitmondó az a két sejt, ami találkozik. El se tudja hinni az ember, hogy mennyi öröm és mennyi sírás forrása lehet majd az összeolvadásuk.
Néha oly kevésen, máskor meg túl sokon múlik egy emberi élet keletkezése. Aztán, ha sikerül, lehet belőle valami csodálatos, valami örömteli, de okozhat is halomnyi kínt. Minden kiszámíthatatlan, mégis akarjuk, vágyjuk a csodát. Elcsépelt szó már ez, hiszen lassan mindent annak nevezünk. Csodanők, csodahelyek bőven vannak a világban, de az igazi az, amikor olyasmi teremtődik, ami még nem volt. És ez a valami életre kel. Van ennél fontosabb? Mozog, eszik, alszik, érez és olykor mosolyog is. Hogy mi váltja ki távozását, nem tudni. Az orvosok mondanak ezt, azt, de egy anya legelőször azt hiszi, talán nem volt elég jó. Talán a fészek nem volt elég puha és meleg? Nem hívogatta eléggé az új lakót. Hibáztatja önmagát, mert azt hiszi, a világmindenség történéseit befolyásolni tudja. Nehezen fogadja el, hogy a teste habár az övé, vagy úgy hiszi, mégis kilökheti a jövevényt, és ennek oka lehet.
Ülök a szobában, május van, már nem sötétedik korán. Felhős az ég, de langyos a levegő, és az én két kicsim hasonló napon hagyott el engem. Az egyik fájdalommal búcsúzott, a másikat alig éreztem. Másodszorra csak a könnyek égettek jobban, ahogy arcomat szántották. Hasamra szorítottam a kezem, és azért fohászkodtam, hogy ne, kérlek istenem, ne vedd el őket. Az is lehet, hogy neki köze se volt az egészhez, lehet, hogy másfelé figyelt, és az én két kicsim csak visszakívánkozott oda, ahonnét jött.
A férjem második alkalommal átfogta a derekam, lefektetett, és nem indult velem azonnal a kórházba. Vártunk, hogy gyászunkhoz senkinek ne legyen köze. Nem akartam fehér falakat, köpenyeket, fáradt arcokat látni, akik nyugtatni próbálnak, és azt mormolják, ne aggódjak, nincs nagy baj. Elment a baba, de majd jön másik. Ennél szomorúbb mondatot nem lehet mondani annak, akit veszteség ér. Másik? Az már nem lesz ugyanaz, nem őt hordozom magamban, nem őt dédelgetem öntudatlanul heteken át, és amikor rájövök, hogy létezik, ragyogni kezd a szemem, a hangom, az arcom. Nem, őket elveszítettem, és aki jöhet, nem lesz ugyanaz. Nem lehet azt mondani egy nőnek, hogy ezért ne veszítse el a reményt. Az a lélek sose jön már vissza. Neki annyi volt kiporciózva a földi világból.
Ahogy feküdtem a kanapén és öleltük egymást, megértettük, hogy senki nem érez hasonlót. Senki nem fogja fel, hogy a gyász annyiféle, ahány ember létezik.
Most itt ülök, nézem a gyertyákat, követem a lágyan imbolygó lángokat, és az jár a fejemben, milyen lehetett volna a kislányom és a kisfiam. Talán barna, pufók, mint aki utána jött? Vagy vörösesszőke, mint a kislányunk, aki órák óta alszik? Négyen lennének, és az asztalt hatan ülnénk körül. Erre a férjem megcsóválja a fejét, és kéri, ne éljem bele magam. Ringassam el magamban meghalt magzatainkat, de hagyjam, hogy az élet éljen. Ne hátra nézzek, mert az út előre visz, és nekünk van miért haladnunk rajta. Született azok után két drága, akik élnek, nevetnek, és nem hihetik, hogy csak azért vannak a világon, mert előttük mások nem akartak itt lenni.
Igaza van. Eleget sírtam értük, és a fájdalom, amit elvesztésük okozott, majd lebénított. Viszont erőt is adtak, mert nem adtuk fel, és most így vagyunk család.
Elmosolyodom. A gyertyák fényében egy pillanatra vélni látok két arcot, de lehet, hogy csak képzelődöm. Köszönetet mondok nekik, hogy voltak, hogy majdnem lettek, és hagyom, hogy a gyertyák csonkig égjenek. Két kicsi lélek valahol odafönn biztosan tudja, hogy idelenn nem feledik őket, értük világítanak a földi lámpások.
Az utánuk érkezők már hangosak, nevetnek és bömbölnek, ha bánat járja át a testük. Mi pedig nem bánjuk, mert velünk vannak, mi hívtuk őket ebbe a világba. A viasz lassan elég, a csonkok tompán fénylenek, és nekem már nem fáj a szívem, mert tudom, hogy valahol messze két parányi léleknek is az anyukája vagyok. Apukájuk pedig elrakja a fiókba azt a két masnit, amit minden alkalommal értük kötünk ajtónk kopogtatójára. Nem használhatták, de a szívünk ajtaja örökre nyitva marad előttük.
Kép forrása: Pinterest