Egy kapcsolatot tarthatunk értékesnek azért is, mert megváltoztatott bennünket. Vagy felfedezzük benne azt az énünket, amelyiket addig nem ismertünk. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy nem vagyunk egyformák minden ember mellett. Tapasztalatból tudjuk, az egyik ember mellett sárkányokká válhatunk, míg mások előhozzák a jobbik énünket. Egy szerelemben, házasságban nagyon fontos, hogy kivé válunk az idők során. Még fontosabb, hogy szeretjük-e azt, aki az adott ember mellett lettünk. Gyakran előfordul, hogy nem a másikat szeretjük igazán, hanem az érzést, amit kiváltott belőlünk. Ennek sajnos az ellenkezője is gyakran előfordul.
Egy bizonyos idő elteltével már nem akarunk azok lenni, akik vagyunk, akikké váltunk, és abban reménykedünk, hogy az új élmények, új kalandok és lehetőségek megváltoztatnak bennünket. Ez nem mindig sikerül, mert az emberi természet alapjában véve nehezen változtatható. Tudatosan átformálni magunkat komoly feladat. Egy új kapcsolatban nem mi leszünk újak, hanem a helyzet, és mi csak tündöklünk benne, hiszen minden és minden új. Azt érezzük, visszaforgattuk az idő kerekét, a régi poénok megint ülnek, újfent rég elfelejtett kíváncsisággal és lelkesedéssel néznek ránk. Ennek átéléséért képesek vagyunk félredobni a félelmeinket vagy az elvárásainkat.
Viszont azzal is számolnunk kell, hogy minden új egyszer megszokott és régi lesz. Minden ember fénye megkopik idővel, és ha tetszik, ha nem, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ugyanabban az élethelyzetben vagyunk, mint a váltás előtt. Ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy nem kell változtatni, ha valami rossz, üres, ha belefáradtunk, és valóban csak tengünk-lengünk a saját mindennapjainkban. Ha csak egy kis reményt is látunk, meg kell tennünk, mert tévedni lehet, de ha semmit nem teszünk, akkor benne ragadunk a rosszban, és az is gyilkos tud lenni.
A ma embere nagyon nem bírja a megszokást és a kötöttséget, hiszen a média azt szajkózza, hogy valósítsa meg önmagát, legyen minden napja fantasztikus. Jó lenne, ha ez ennyire egyszerű lenne. Törekednünk a fejlődésre folyamatosan kell, de ez nem jelenti, hogy minden mérlegelés és átgondolás nélkül dobnunk kell a megszokottat, mert már nem élvezzük.
Az élet nem merő élvezetek sora. Mondhatunk bármit, nem ezt éljük, még akkor sem, ha a barátnőnk, a haverunk boldogan cserélgeti a párját fél évente. Hogy döntései hátterében mi áll, nem tudjuk pontosan, de nem tisztünk megítélni. Viszont nekünk a magunk nyűgjeit, sérelmeit, bántásait kell feldolgozni, és hiába sietünk bele egy másik kapcsolatba, ha ezekkel nem számoltunk. Valószínűleg a csomagot oda is visszük, és ha nem csomagoljuk ki, hatalmas teherré nő, ha meg kibontjuk, lehet, hogy az új kapcsolat nem bírja el.
Nincs jó minta, egyetemes tanács arra, hogy kivel éljünk, változtassunk-e az életünkön. Csak annyit tehetünk, hogy magunkból kiindulva döntünk, és reménykedünk. Hogy sikerülhet-e, nagy lutri, de mi nem az? Ha nem, akkor is nagy tanulsággal jár, ha meg igen, akkor nyert ügyünk van. Mindehhez azonban ismernünk kell önmagunkat, és tisztában kell lennünk azzal, képesek vagyunk-e bizonyos korban, vagy tapasztalatok után alkalmazkodni, mert ez is elengedhetetlen. Cseppet se könnyű elfogadni mások rigolyáit, alvási vagy étkezési szokásait, és ami fiatalkorban természetes volt, az később nem biztos, hogy az lesz. Viszont a statisztikák azt mutatják, hogy a második házasságok sikeresebbek, a benne élők kiegyensúlyozottabbak. Egyszóval fel van adva a lecke: lépjünk vagy ne lépjünk? Merjünk vagy hagyjuk, hogy az állóvíz ne a bokáinkig, hanem lassan a térdünkig érjen?
A döntésben senki nem segíthet. Ez benne a legnehezebb. Viszont nem is hibáztathatunk másokat történjék bármi.
Szóval menni vagy maradni?
Kép forrása: Pinterest
