Kevés fontosabb dolog van az életünkben, mint eldönteni kivel éljünk. Az, hogy ki mellett tesszük le a voksunkat, évekre, évtizedekre kihat a mindennapjainkra. Régen természetes volt a holtomiglan-holtodiglan, de nem azért, mert akkor hűségesebbek vagy jobban voltak az emberek. Egyszerűen azért, mert sokkal rövidebb ideig éltek, és a házasságok sem tartottak hosszú évtizedekig. A nők korán meghaltak szülés közben, sokan járványok, vagy ma már egyszerűnek gondolt betegségek áldozatai lettek nem ismerve a védőoltásokat, antibiotikumokat. Az emberek egy része pedig életét vesztette háborúkban, beleértve a civileket is. Így ez a kérdés most egészen más jelentéssel bír, amikor is egy házasságot nem akadályoz vagy tör ketté a háború, vagy épp valami pusztító betegség. Manapság azzal küzdünk, hogyan bírjunk ki egy életet valaki mellett. Vajon miért olyan nehéz megmaradni valaki oldalán egy életen át?
Amikor választunk, pláne, ha szerelemből, úgy érezzük, egy élet is kevés lesz, amit a másikkal eltölthetünk. Aztán elkezdünk változni, és azt vesszük észre, hogy fokozatosan kicserélődik annak az embernek a személyisége, akik voltunk, vagy annak is, akit valaha mérhetetlenül szerettünk. Persze ehhez hozzájárul a másik teljes megismerése, a megszokás, és a fejlődésre való igény vagy épp ellenkezője.
Amikor eldöntjük, hogy azzal a bizonyos férfival vagy nővel akarjuk leélni az életünket, még tökéletesen bizonyosak vagyunk abban, hogy a döntésünk megmásíthatatlan. Úgy hisszük, minden állandó marad, és bárki bármit mond, téved. Talán ez jól is van így, hiszen nem lehet úgy gondolkodni, hogy teszem azt lesz tíz közös évünk, vagy húsz, de aztán hopp, már jöhet más, mert ráuntunk a másikra. Vajon baj, ha időközben ez bekövetkezik? Tehetünk ellene? Sokan elfeledkeznek a párjukról egy hosszú házasságban, de elfeledkeznek önmagukról is, és akkor kapnak észbe, amikor a folytonos munka, gondok és egyre apróbb örömök mellett elkezdik észre venni az idő múlását. Ez legtöbbször akkor történik, amikor a langyos vízben való evickélés után (lásd:házasság!) a gyerekek kirepülnek. Hirtelen üres lesz a ház, és nem tudnak mit mondani a párjuknak.
De ez az állapot akkor is bekövetkezhet, amikor az egyik fél azt érzi, nincs már mondanivalója a másiknak. Észreveszi, hogy már nem érdeklődnek egymás iránt, a közös programok megszűntek vagy nyögve-nyelősek, és legtöbbször a külvilágnak szólnak, mert el akarják hitetni másokkal, hogy az életük rendben van, minden kerek. Ennek a képmutatásnak azonban ára van. A felek, akár egyik vagy a másik, szenvednek, mert pontosan tudják, hogy a társuk nem érzi jól magát. Ezzel nehéz szembesülni, ezért sokszor azzal támadják, hogy kapuzárási pánikban szenved, vagy felelőtlen, és mégse olyan mintanya vagy apa, ahogy eddig gondolta mindenki. Azt nagyon nehéz elfogadni, hogy a mellettünk élő, akit szerettünk vagy valamilyen módon még szeretünk, lassan eltávolodik tőlünk, kinő bennünket, mert mi megrekedtünk egy élethelyzetben, míg ő tovább haladt. Nem ugyanazok a dolgok foglalkoztatják az embert húszévesen, mint harmincasan vagy negyvenesen. Ez abszolút természetes. Mind tudjuk ezt a szívük mélyén, mégis nehéz elfogadnunk, ha a férjünk, feleségünk többet akar, mint régen. Valószínűleg nem többet, hanem egészen mást. Ez a valódi fejlődés lényege.
A mindennapok órái, percei, a hetek, a hónapok változása teszi ki az életünket. Baj, ha már nem akarjuk azt élni, amit addig? Baj, ha már nem bírjuk el azokat a kereteket, amelyek közé vagyunk szorítva évtizedek óta? Egy házasság, ha már hosszú ideje tart, egy idő után elfárad. Fel lehet dobni, lehet új dolgokat csempészni bele, de csak akkor, ha mindkét fél hajlandó erre. Nehéz olyan embernek újat mondani, vagy újra rávenni, akit ismerünk, és aki minden rezdülésünket ismeri. Előtte már nincsenek titkaink, azt is érzékeli, ha máshogy vesszük a levegőt. Ha ez így van, akkor miért nem változik velünk, tesszük fel magunknak a kérdést? Több okból: nem akar, nem képes rá, vagy jól érzi magát a bőrében, és úgy hiszi, neki nem jár jobb. Mi van akkor, ha az egyik fél nem elégszik meg az ilyen helyzettel? Valószínűleg beszélgetést kezdeményez. Vagy más módon jelzi, hogy boldogtalan. Ehhez azonban feltétlenül szükség van arra, hogy a másik vegye a jelzéseket. Ez nem mindig következik be, legtöbbször azért, mert a langymeleg pocsolyában kellemesen tapicskáló nem akarja látni, hallani és elfogadni se a másik átalakulását. Sokszor a beszélgetés se vezet sehová. Pontosan azért, mert a felek már annyira ismerik egymást, hogy nem azt hallják, amit a másik mond, hanem amit hallani akarnak. A beszélgetés sok esetben a félreértések forrása, és a játszmázások színtere. Aki nem akarja meghallani a másikat, aki fél az újtól, és nem vágyik kilépni a megszokottból, nem lesz annak segítségére, aki fuldokol a megszokásban.
Mégse maradhat minden a régi.
Innen folytatom…
Kép forrása: Pinterest
