Ahogy Rozi Walter mellett sétált a fényesre kopott köveken, az járt a fejében, hogy simán megfoghatná a kezét, az olyan romantikus lenne. Vetett egy pillantást a férfi erős, hosszú ujjaira, és egy pillanatra elábrándozott. Nem emlékezett rá, mikor értek hozzá utoljára. A koktélok alkoholtartalma a melegben erősen éreztette hatását. Szerencsére nem annyira, hogy megtegye az első lépést, pláne, hogy a főnökéről volt szó. Mielőtt még beleélte volna magát a helyzetbe, üzenete érkezett. Ivo várta a boltocska előtt. Elmosolyodott, amikor elolvasta, mert a férfi fordítóval dolgozott, amely szerint nem volt igazán értelme a mondatnak, amit küldött, de mindketten tudták, miről van szó.
Walter egészen felvillanyozódott, amikor elindultak, és hamar megértette, hogy az emberek miért szeretik a középkorból maradt kőházakat, miért vonzódnak a tengerhez, nem beszélve a sikátorokról, amelyeken keresztül haladtak. Amikor Rozi váratlanul megállt, és ijedten nézett rá.
– Sajnálom, de azt hiszem, eltévedtem! Biztos voltam benne, hogy visszatalálok! – mondta nevetve, de elpirulva. – Most látom csak, mennyire hasonlóak az utcák!
– Sebaj, mondjon egy címet, és odanavigálom magunkat!
A tipikus főnökös felelet egy picit kijózanította a nőt, mert valami romantikus válaszra várt, ami abszolút ostobaság volt tőle. Megrázta magát, és próbált visszatérni régi énjéhez, ami nehezen ment, mert egyáltalán nem hasonlított a régi Rozira, aki hasonló esetben nem a romantikán, hanem a realista helyzetmegoldáson törte volna a fejét. A város a messzenéző bástyáival, a kikötővel, a kőcsipkés erkélyeivel, Velencére emlékeztette. Az már félelmetes volt, mennyire kizökkentette megszokott gondolataiból. Gyorsan kikereste telefonja jegyzetei közül a címet, és hálát adott az égnek, hogy éjszaka erre is volt ideje, különben ismét bajba került volna.
Csak pár utcányira voltak jövendőbeli üzletétől. Amikor megpillantotta, megkönnyebbült. Ivo arca felderült, ahogy meglátta, és integetni kezdett neki.
– Már azt hittem, eltévedt! – kiáltotta. – Nem maga lenne az első! Mind azt mondják, ismerős nekik a város valahonnan, de elfelejtik, hogy nem a moziban vannak. – Rozi nevetett és bólogatott.
– Jó napot! – nyújtotta kezét Walter. – A hölgy ismerőse vagyok, és összefutottunk.
– Á! Itt? Értem. Ivo vagyok, jöjjenek, jöjjenek, szeretnék én is bemutatni valakit! – Azzal már lépett is be a kellemes kis hűvös térbe, ahol egy csinos, talán negyvenes nő, vászonnadrágban és fehér blúzban épp a helyszínt méregette.
– Ő Anica! Dalmácia legjobb belső építésze! – mosolygott a nőre. – Nem mellesleg a keresztlányom!
Az elegáns nő elmosolyodott. Kezet nyújtott, és mindenkinek juttatott egy kedves pillantást.
Itt mindenki kedves, gondolta Rozi, és ettől még jobb lett a kedve. Az italok hatása kezdett kiszállni a fejéből, de azért meg kellett állapítania, hogy a nő inkább látszik modellnek, mint belső építésznek. Alig lehetett harminc, de a szőke haja, és bájosan kislányos arca akár megtéveszthette az őt figyelőt. Külső szemlélő bizonyára észrevette volna, ahogy a két férfi és a két nő egymást vizsgálja, ami az adott helyzetben nem volt indokolt. Rozi Anicához lépett, és elkezdte sorolni neki, mire is gondolt igazán, mire ő bólogatott, és javasolt neki pár változtatást. Szerette volna, ha az egyik oszlopot eltávolítják, de az új tulajdonos ragaszkodott hozzá. Megbeszélték a pult helyét, azt is, hogy természetes anyagokkal dolgoznak, és a fából készült polcokat egy-két héten belül már le is tudják szállítani, mert Anicának volt egy ismerőse, aki ezzel foglalkozott. Itt mindenki összedolgozik, gondolta Rozi. Egymásnak szerzik a munkát, segítenek a másik vállalkozásában, ami nagyon tetszett neki. Ahogy végeztek, Ivo kezet csókolt és elköszönt a keresztlányával, ígérve, hogy nemsokára jelentkeznek.
– Akkor jöhet az ebéd? – kérdezte Walter. – Meg kell mondanom, csodás kis hely, de biztosan ezt akarja csinálni? Én nem akarom lebeszélni, de attól félek…
– Kedves Walter, ugye szólíthatom, így, tudom, hogy le akar, ahogy mindenki…
– Nézze…Nem tegeződhetnénk? Nem tisztem felajánlani, de könnyebb lenne!
– Dehogynem! Akkor pertut iszunk, és győzz meg majd arról, hogy miért menjek vissza a poros, zsúfolt városba, ahelyett, hogy itt élnék!
A férfi nem tudott erre mit válaszolni. Maga elé engedte a nőt, akinek formás lábán ottfelejtette a szemét, és hümmögött. Miért is akarja rábeszélni valamire, amit már ő se lát jónak? De a cég még az apjáé volt, nem mondhatta, hogy a kukába dobja, és elköltözik ő is, hogy szabad életet élhessen. Ott volt az a sok ember, akinek élete tőle függött. Ki se rúghat mindenkit, mert épp szeszélyes időszaka van. Nem, majd le fog higgadni, és ha Rozi nem lesz a közelében, eszébe sem lesz bolondságokon gondolkodni. Most azonban a nap sütött, az égen nem volt egyetlen felhő sem, és olyan kellemes szellő fújdogált a hűvös kis utcákban, hogy esze ágában sem volt elrontani a kedvét.
– Tudod mit, keressünk egy jó kis helyi éttermet és együnk tintahalat! – mondta nagy sokára. Zsebébe nyúlt, és a mindentudó telefon segítségével már fel is kutatta a környék legjobb, de legapróbb helyét, ahol azt ígérték, felejthetetlen ízekben lesz része az oda betérőnek.
Mindeközben valahol Pesten egy aprócska kocsiban ült egy lány, aki eindult, hogy megtalálja vágyait, miközben anyjáét megpróbálja meghiúsítani, ha szükség mutatkozik rá. Tudta, hogy nővérei bíznak benne és komolyan gondolják a tervét, de ő nem volt százszázalékosan meggyőződve arról, tudja, mit kell tennie. Sőt, időközben el is bizonytalanodott. Tényleg az lenne a dolga, hogy megvédje az anyját? Nem fordítva szokott ez történni? És különben is, mi bajuk nekik azzal, hogy miután Rozi felnevelve mindhármukat, a saját életét akarja élni? Ideje lenne, mert eddig mással se foglalkozott, mint velük, a különböző igényeikkel, Réka házasságával, Eszter fogyási ötleteivel, és amellett vele, aki képtelen volt eldönteni, mit akar kezdeni az életével. A kocsi lendületesen haladt az autópályán, amikor üzenete érkezett. Az állt benne, hogy a kis ház csak három hónapra vehető ki, mert a tulajdonos nem adja ki kevesebbre. Ha ez nem felel meg neki, azonnal jelezzen, mert vannak más érdeklődők. Ez szimpla zsarolás, gondolta, de nem mondott nemet, bár arról fogalma sem volt, honnan szerzi meg a maradék összeget, nem beszélve a költőpénzről, ami igen szűkösen lapult a pénztárcájában. Be kellett vallania önmagának, hogy az egészet elkapkodták, és a terv, amellyel nekivágott a nyárnak, úgy ahogy volt, pocséknak tűnt. Visszakozni azonban nem lehetett.
Amikor azonban vagy tízórás út után meglátta a tengert, már nem érdekelte kifogás. Majd lesz valahogy, nyugtatta magát. A GPS irgalmatlan kerülőutakon vezette el a kis kunyhóhoz, ami pontosan olyan volt, mint amit ígért: egy szoba, egy zsebkendőnyi konyha és fürdőszoba, de a tengerre nézett és körös-körül a domboldalon olajfák nőttek. Életében nem látott ennyire szép tájat, és nem érzett ilyen finom illatokat. Elmosolyodott, és úgy érezte, mégse lesz rossz az elkövetkező időszak, leszámítva, hogy tanulnia kell, no meg vizsgáznia. A tenger a maga nyugodtságával most arra bíztatta, hogy higgyen magában. A nap leáldozóban volt. Amikor megállt és kiszállt, látta, hogy a domb alján valaki kaptat felfelé. Nem lógott gitár az oldalán, de nem bánta volna, ha jóképű. Bár a város biztosan tele volt potenciális jelöltekkel, Zita mégis kicsit szorongva gondolt távoli jövőjére. Sose bízott a fiúkban, nem is volt még rendes kapcsolata. Ami volt, abban is dobták.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
