A kíváncsiág olykor veszélyes és fájdalmas, gondolta a férfi, amikor a másik után indult, ami teljesen szokatlan lett volna tőle egyéb esetekben, de most a kisördög nem hagyta nyugodni. Hogy megérte-e, később se tudta volna megmondani, de látta, amit látnia kellett. Abban a szobában, amelyhez virággal a kezében az a srác tartott, Rozi feküdt. Széles mosolyt villantott, amikor meglátta őt, mármint a másikat. Walter visszahőkölt. Hát ez meg miféle játék, hördült fel? Az asszony két vasat tart a tűzben? Vagy csak egy ismerőse látogatta meg? Nem tudta eldönteni, ezért nem habozott sokáig, megkocogtatta az ajtófélfát és belépett a kórterembe. Hogy ki lepődött meg a legjobban, azt nem lehetett volna eldönteni, mert mindhárman ledermedtek egy pillanatra, pedig Walternek nem volt teljesen új a látvány, Zorán viszont nem számított látogatóra magán kívül, ahogy Rozi sem.
– Nem zavarok? – kérdezte a belépő, pedig tudta a választ.
– Walter! Te jó ég, te hogy kerülsz ide? – kiáltott fel az asszony, és erre már a mellette lévő ágyon is egy beteg figyelni kezdte a jelenetet. Nem mintha értette volna, de könnyen kitalálta, hogy mi zajlik odabent.
– Én? Veled mi történt? – Zorán megfordult és vendég szemébe nézett. Látszott a tekintetén, hogy sok erő kell neki a pillanat elviseléséhez. Kirohanni vagy jelenetet rendezni nem akart, miért is tette volna? Nem volt már gyerek, és különben is a kulturált elintézésmód híve volt.
– Elgázoltak, de te honnan tudsz róla? A telefonom se volt meg – hadarta az asszony és elpirult, mintha hazudna. De ez esetben igazat mondott, bár a szituáció annyira kínos volt, hogy nehéz lett volna azt gondolnia, hogy mindez csak a véletlen műve.
– Nem tudtam, csak… Ne haragudjon – fordult az érkező Zorán felé, – hadd mutatkozzak be, ha már így összefutottunk. Walter Schmidt vagyok, Rozina egykori főnöke. – Az utóbbit erősen megnyomta, ami nem kerülte el az asszony figyelmét. A főnöke, mosolyodott el gúnyosan. A gavallér, aki menti a helyzetet. Sejt valamit, azért áll ott félszegen, mint egy kamasz, pedig máskor süt róla az önbizalom.
Zorán kezet nyújtott neki. Megmondta a nevét, de nem magyarázta, ki ő. Nem érezte szükségét. Rozi hol az egyikre, hol a másikra pillantott, és tudta, most veszik el az eddigi idő összes meghitt pillanata, mert döntenie kell. Az is lehet, hogy mégsem, mert a sors dönt helyette, és mindketten páros lábbal billentik fenéken. Véget ér talmi boldogsága, amelyben elhitette magával, hogy ketten is versengenek érte, pedig egész életében másodhegedűs volt a szerelemben. Zsigmond is éveken át mellőzte, aztán lépett és már boldog mással. Neki nem adatott meg hasonló, de ebben a dalmát városban, amelytől annyit remélt, megcsapta az önfeledtség szele, amiből úgy látszott, vihar kerekedik.
– Nekem most mennem kell! Vár a munka! – Zorán a betegre nézett, és benne volt a tekintetében, hogy már döntött. Félreáll és hagyja, hogy az érzései elhamvadjanak. Csalódott, és ez a csalódás nem megemészthető büszke szívében. – Jobbulást kívánok, és remélem, pár napon belül otthon leszel! – Azzal egy könnyed puszit nyomott a nő arcára, majd feldúltan kirohant. Csend maradt utána. Nyomasztó és ordító.
– Rozina… – szólalt meg végül Walter.
– Kérlek, ne most… Azt se tudom, mit mondjak. Nem ismersz engem, de talán már én se magamat. Össze vagyok zavarodva, pedig senkit nem akartam megbántani. Ne haragudj rám!
– Rozina, mást akarok mondani…A kettőnk dolgát…Nos, a kettőnk dolgát majd máskor megbeszéljük. Viszont a lányodat behoztam pár perce, mert rosszul lett.
– Úristen! Melyik? – Abban a pillanatban már semmi nem volt annyira fontos, mint a tény, hogy baj van a gyerekkel. Mármint a sajátjával. A szomszéd ágyon fekvő csendesen visszasüppedt a telefonjába, mert a helyi mozizás befejeződött, pedig nagyon élvezte, hogy végre történik valami, nem beszélve a sármos idegenről, aki szemmel láthatóan odavolt a betegért. A fene a jó dolgát, gondolta derűsen. Jó dolog fiatalnak és szépnek lenni. Hetvenen túl már rég láthatatlan az ember.
– Eszter, ha jól emlékszem a nevére. Most vizsgálják az orvosok!
– Várj, oda kell mennem hozzá! – és már tápászkodott is fel az anya, akinek gyomra menten öklömnyire zsugorodott az idegességtől.
– Nem, azt hiszem, ez nem jó ötlet! Maradj nyugton, pihenned kell! Jó? Kimegyek és megvárom az orvost, aztán beszámolok mindenről.
Rozi elsírta magát. A felgyülemlő feszültség úgy tört ki belőle, mint rég szunnyadó vulkánból. Nem akart már erős nő lenni, aki mindenre képes, aki új életet épít fel magának egy új országban, csak ember volt, aki félt, szorongott és aggódott. Mindenért, de legfőképp a gyerekeiért, akik utánajöttek, mert nem bírták elviselni, hogy változtatni akar szürke sorsán. Walter közelebb lépett hozzá, átölelte és megsimogatta a haját, közben pedig hagyta, hadd folyjanak a nő könnyei, mert tudta, ki kell törnie a fájdalomnak ahhoz, hogy könnyebben viselje az elkövetkező gondokat.
– Hidd el, erős lány! Láttam, amint pakolta a polcokat! Nem mondta, hogy gyereket vár, így elrendeztünk mindent nálad.
– Pakolt? Ez a lány bolond, mint az anyja… – hüppögött az említett. – Jaj, csak el ne menjen a baba! Bele fog halni az elvesztésébe.
– Nem lesz semmi baj! Tudom! – vigasztalta a férfi, és olyan kedvesen és gyöngéden ölelte, hogy a heves sírás lassan csillapodni kezdett.
– Látnom kell! Szüksége van rám! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Nem hiszem, hogy most ez a legjobb, amit tehetnél! Jobb, ha nem tudja, hogy itt vagy. Megyek, megnézem, mit van vele. Maradj nyugton, Rozina, ne makacskodj! Egyszer az életben hallgass már valakire!
A nő bólintott. Kibontakozott Walter karjaiból és riadtan tűrte, hogy magára maradjon. A könnyek csendesen csordogáltak tovább az arcán. Sajnálta magát, az egész kusza helyzetet, a lányát, akiről nem tudott semmit, és pokolian fájt a feje, ami eszébe juttatta, hogy nem üdülni hozták be. Figyelmetlen volt, és jelzést kapott az Égtől, hogy lassítson, ne akarjon mindent egyedül és azonnal megoldani. Ezt azonban nem volt könnyű elfogadnia.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
